Budapest, 1979. (17. évfolyam)
9. szám szeptember - Passuth László: Az én otthonom
nője épp egy csodálatos kis színházjáték körül foglalatoskodtak, amikor a detonáció megrázta a házat. A pince, minthogy a szelelőn keresztül végzett mérés szerint az óvóhely fölé 7—8 méteres földréteg borult, statikai szempontból elsőrangúnak számított, s a környékről több mint ötvenen költöztek ide, tüzelőfa s szénkupacok szomszédságába. Amikor beszakadt a tető, valamilyen légoltalmi parancsnokságtól megjelent két egyenruhás fiatalember jegyzőkönyvezni a kárt. Ez az aktus volt az az utolsó féligmeddig szervezett lépés, mely a régi rendre utalt. Utána már — legalább Budán — nem volt semmiféle organizmus, mely rendet, rendeletet teremtett volna. Három kis háznak voltam megválasztott légóparancsnoka: szinekúra éveken át, de ettől a naptól egyszerre különleges feladatok letéteményese. Nekem kellett volna halotti leveleket kiállítani, újszülötteket anyakönyvezni. Esketésre nem terjedt ki a jogkör. A valóságban azonban félszáz lélek élete, megmaradása, táplálkozása, rendje — a legszorosabban összefüggött saját sorsommal. Nekem kellett másodmagammal egy haldokló kislányt golyózápor s légicsata közben az Áldás utcai iskola frontsegélyhelyére, egy fél ajtólapra fektetve elvinni, a mai Ifjúság-szálló helyén állott török követség tűzvészét lokalizálni, s számos olyan „jogcselekményt" — mégis, elsősorban kenyérszerzést — végeznem, melyben legkevésbé sem lehetett gyakorlatom. Súlyos sebesülteket hoztak be, idősebb házaspárt s gyerekeket, a szomszédból. Nem is ismertük őket. Azt hallottam, a Rómer Flóris (akkor Zárda) utca és Zivatar utca sarkán álló „patika-házban" lakik egy sebészprofesszor, aki azonban „nem szívesen jön sebesülthöz". Megtaláltam, velem jött a házban lakó cserkészfiú mintegy adjutánsom. Kiderült, hogy a prof — fekete kabátos, fekete kalapos, igen megfontolt úr — adjunktusa volt egykori osztálytársamnak, aki Kolozsvárott lett professzor. így kérésemre hajlandó volt eljönni, megnézni a sebesülteket, azzal a feltétellel, hogy ha végez, viszakísérem. Egy nap alatt az urbánus civilizáció minden áldásáról le kellett mondanunk. Nem volt folyó víz, gáz, villany, csatornázás, telefon. A cserkészfiúnak azt a feladatot adtam, szedje össze a ház valamennyi petróleumlámpáját, melyeket sózott benzinnel tápláltunk akkor. A kis Edison című filmben láttam, hogy az ifjú feltaláló ezt a fényt vetíti rá anyja sebére tükörrel. Nagy tükör is került, a prof táskát hozott, sebészi kesztyűt öltött. Sajnos, nem volt az óvóhelyen senki, aki jártas lett volna a segédkezésben, így a feleségem jelentkezett asszisztensnek. Valóban erős fényt adtak a petróleumlámpák, ahogy a sebekre vetítettük lángjukat, a tanár gyors parancsokat osztott. Majd amikor véget ért a két súlyos sebesült ellátása, félrevont minket s közölte, hogy ilyen higiéniai helyzetben mind a két súlyos sebesült — menthetetlen. Míg némi lövöldözés közepette visszakísértem, részletesen el is magyarázta, mi lesz a processzus. Megmaradt ultraseptylkészletünket beadtuk a sebesülteknek. Néhány nap múlva felkeltek, láz-Édesanyjával talanul. Mikor vége lett a zajló eseményeknek, köszönés nélkül bár, de egészségcsen távoztak. Feleségem azt mondta a tanárnak: „Talán mégsem a higiénia minden?" Fekete kabátjában sértődötten távozott a prof. Ha a házra s viselt dolgaira borul rá az emlékezés, aligha lehet az ostromélményektől szabadulni. Elég városostrommal foglalkoztam: Jeruzsálem, Párizs, Mexiko-Tenochtitlan megpróbáltatásai jutnak hirtelen eszembe. Az volt a benyomásom, hogy ott a lakosok nagyjából egységesen élték át a szenvedéseket. De — tapasztalatom szerint — itt Budán minden háznak külön-külön története volt. Sok minden attól is függött, vajon a babon kívül, mely — Budapest csodájaként — majdnem minden háztartásban tárolódott, van-e még valami tartalék ennivaló. A szinte szomszédunkban álló házban lakott Rédey Tivadar irodalomtörténész s családja, sógornője, a kitűnő művészettörténész, Hoffmann Edit. Egy alattomos szilánk repült be könyvtárukba, s ott lassan gyűrűző tüzet okozott. A könyveket (mily nagyszerűek voltak!) magasból ledobták a hóba, ahol jórészt megszenesedve elsenyvedtek. Ők maguk úgy ültek az óvóhelyen, mintha testileglelkileg feladták volna magukat. A szemben levő házban, ahol Kolozsvári Grandpierre Emil édesanyja lakott, viszonylag „békebeli" helyzet tárult a látogató elé. Egy ifjú hegedűművésznő is lakott ott, egyetemi professzor apjával együtt. Megkértem a kitűnő violinistát — Boda Johannát —, jöjjön át hozzánk vasárnap délután, s adjon az óvóhelyen hangversenyt. Az ott öszszeszorultak jó része bizonyosan soha nem hallott koncertet. A művésznő hegedűjének hangját a bolthajtásos Clark Ádám-pince csodálatosan felerősítette. Bach úgy hangzott, mint koncertteremben. Sokan sírtak, ölelték, csókolták a művésznőt. Súlyos állapotban, gyomorvérzéssel, szinte mozdulatlanul feküdt a sarokban egy idős A kolozsvári gimnazista ember, akinek az óvóhely néhány, erősen jobboldali érzelmű tagja szerint nem lett volna itt helye. Jogászi minőségemre hivatkozva döntöttem el, hogy Sch. M. úr ittléte az „árja-párja" rendelkezések szerint teljesen legális. Mielőtt a szovjet csapatok utcánkig értek, a fekvő ember magához hivatott. Mindent megköszönve elmondta, évekig élt a Szovjetunióban, reméli, még mindig úgy beszél oroszul, mint akkor, amikor ott — telivér lovak kereskedésével foglalkozva — dolgozott. Úgy mondta, meg szeretné hálálni a sok kedvességet, melyben része lehetett. Ugyanis a betegnek csak rizst volt szabad ennie, ezt a pince összeadta, még azok is betársultak az adományba, akik a beteg jelenléte ellen felszólaltak. Úgy emlékszem, 1945. január 30-án éjszaka kopogott be az első szovjet őrjárat. Amikor leértek a katonák a lépcsőn, megszólalt hangosan, szinte csengő beszéddel a beteg. Akik valamit értettek belőle, úgy mondták: gyönyörűen, válogatott irodalmi kifejezésekkel beszél, valóban Tolsztoj nyelvén. A katonák riadtan telepedtek köréje: „Ki vagy te, nagypapa?" Megbűvölten hallgatták, mi, persze, értetlenül és szívszorongva kísértük figyelemmel a dialógust. Az őrjárat köszönt, elmentek. Percek múlva új katonák jöttek: „Hol van az a nagypapa?" így ment ez egész éjjel, s a kedves, öreg Sch. Miksa bácsi majdhogynem extázisban, hajnalig folytatta a különös párbeszédet. Másnap reggel egy fényképet mutatott nekem: két tiszt és egy civil ül nyeregben. Az egyik tiszt — a szovjet hadsereg nagynevű tábornagya, a civil — ő! Nagyon sokat köszönhettünk ennek a felejthetetlen tolmácsnak, aki néhány hónap múlva itthagyott minket örökre. Emlékem a pincelétből, hogy lehoztam írógépemet, s nagyjából naponta „ostromnaplót" írtam egy kétszáz éves sévres-i porcelán mécses sózott benzines világánál. Csoda, hogy a kézirat, bár elég szutykos állapotban, de megmaradt. Mint sok ház ezen a környéken, a mienk is süllyedt. Repedések tátongtak a házfala-5 -1—r I