Budapest, 1979. (17. évfolyam)

7. szám július - Vargha Balázs: Mesterházi Lajos hite és hitele I.

nincs a tetőkön cserép, félbevágott szobákat látunk négy emelet hosszán, zuhanni készülő zongorát, szárnyas ajtókat a semmibe." Mesterházi egész életműve — talán csak az egy Prometheusz-rejtélyt, ezt az átté­telesen aktuális regényt kivéve — önélet­rajz és történelem. Amit személyesen nem tapasztalt meg, azt is restaurátori gondos­sággal építi föl, hitelesítő motívumok szá­zait, ezreit építve bele regények, kisre­gények, novellák, drámák nagy teherbírású szerkezetébe. Mi mindent temettek be a város romjai szószerint és képletesen, erről tanúskodik a most lezárult életműnek tekintélyes része. Ebből néhány fontos elbeszélés még a fölszabadulás előtt, jelen időben szól, a többi elemző emlékezés. S együtt: képes­könyv, amelyet leginkább Goya valamelyik rémsorozatának stílusában képzelhet el az ember. A Roosevelt térnek azon a sarkán, ame­lyen az a mostanában sokat emlegetett csúf zöld irodaépület terpeszkedik, egy har­monikus formájú klasszicista palota állt: a rendőr-főkapitányság egykor szintén so­kat emlegetett épülete. Ez a ház és kör­nyéke lett a színtere egy 1942-ben írt el­beszélésnek, Madár Lajos bűntényének. „A főkapitányság a város egyik legszebb terén állt. Bankok, minisztériumok, előkelő tudományos intézetek palotái közt nem hatott kellemetlenül nemesen egyszerű, történelmi nevezetességű homlokzata. Feldíszített erké­lyén ünnepélyes alkalmakkor a város urai szoktak gyönyörködni a rendőrzenekar hang­jaira elvonuló legénység diszmenetében . .. Az épület mellékutcai sora ... kissé ijesztő volt. Már maga az utca is: füstös, dohos, a tér világa után komor éjszaka. Az ég a szűken összehajló házak között, nyári verőfényben is olyan, mint a nedves mosogatórongy. Annyira keskeny volt az utca, hogy a tolonckocsi néha negyedóráig kínlódott, míg megfordult. Előre­hátra tolatott, mint egy sötét folyosó sikamlós szemetében megfeneklett svábbogár." Itt, a főkapitányság mellett megy el na­ponta Madár Lajos, a feddhetetlen életű, törvény- és feljebbvaló tisztelő folyószámla­vezető. Aki a novella végén ólmosbunkó­val üti le a főkapitányság előtt silbakoló őrszemet. Azoknak az éveknek az esztétikájában nagy volt a becsülete az acte gratiut-nek, a váratlan, indokolatlan, vad cselekvésnek, amit André Gide hozott divatba. A pálya­kezdő Mesterházi nem divatból hódol itt a divatnak. Gide l'art pour l'art anarchizmu­sát eltéríti, ha nem fordítja is visszájára. Madár Lajos nem partizán, csak egy neuro­tikus fantaszta. Tettéből mégis az a híradás szól: 1942-ben megértek arra az idők, hogy tisztes honpolgárok is ólmosbunkót forgassanak. Forradalmat kiáltott mindenki, aki akkor valakit fejbe vágott—hacsak képletes szel­lemi bunkóval is. De hogy hányféle nagy, szent forradalmat szolgáltak vagy véltek szolgálni harcias ifjak, ma már összeszá­molni se lehetne. Mesterházinak nemcsak arcvonásai em­lékeztettek Voltaire-re. Iróniájában is vil­logott voltaire-i él. (Öniróniában fölül is múlta mesterét.) Ezerkilencszázharminc­nyolc című elbeszélésének keserű magva, hogy a fiatal nemzedék pezsgéséből-zsongá­sából-nyüzsgéséből eszmei és morális zavar hangzik ki. Azokéból is, akik baloldaliaknak tudták-vélték magukat. A pesti bölcsészkar egyik szobájában, a Múzeum körúton gyűlését tartja a dr. Ja­kab Bence-kör. Az összejövetel nagy egyé­nisége egy költő, akit röviden csak Mes­ternek titulálnak, s aki a bibliának, Baku­ninnak és Hitlernek idézgetése után így fe­jezi be szónoklatát: „— Ma lezárják előttünk a nyomdaterme­ket. Holnap börtönt kapunk, vasat, holnap­után ólomgolyót és kötelet, de győzünk, mert miénk a tűz, a vér ... és miénk a toll". Egy nyurga fiatalember viszont ezt ki­abálja töredezett mondatokban: „— A zsidók a legintelligensebb elem Ma­gyarországon, le kell törni őket, és egységes szellemi középosztályt állítani a helyükbe. A nemzetben nem baj, ha vannak belső har­cok, a világnézeti ellentétek csak erősítik a nemzetet. Fő az egység. Látjuk a franciáknál is, akik különben teljesen elpuhult, degenerált nép. A francia paraszt sokkal butább, mint a magyar." A dr. Jakab Bence-kör minősítéséhez nem szükséges többet idéznem. De ezt a minő­sítést két fiatalember is megfogalmazta elmenőben: ,,— Olyan piszkosak vagyunk és sötétek. — A tisztogatóink — láthattad — a leg­piszkosabbak." A harmincas évek Férfikor című könyve fejlődésregény a mesterség és a műfaj klasszikus szabályai szerint. Olyan ember fejlődéstörténete, aki a falusi és városi nyomor fantasztikus foko­zatait megtapasztalva lesz hivatásos forra­dalmárrá, s nem kevésbé fantasztikus újabb élmények részesévé. Szokatlan módon, kollektív munkával készült ez a regény. Többen elmondták, följegyezték emlékeiket, veteránok, az idő­sebb nemzedék tagjai. Ezeket az egyéni színezetű, de mégis összetartozó emlékeket összegezte Mesterházi Lajos, hozzátéve a maga mondanivalóját is. Olyan dolgokat, amiket maga is megtapasztalt, és olyat is, amit könyvből, dokumentumokból tudott. Ettől a többszörös összeszerkesztéstől valami filoszos hangulata lett a regénynek. Filozopter az irodalomban! — Szabó Dezső gyilkos sértésnek szánta ezt Ba­bitsra. De hol van már az a spontán őserő, amit a filozopterség ellentéteként bálvá­nyozott Szabó Dezső — sok írótársával együtt. Azóta a filosz-regény nem a filoszokról szóló, hanem afilosz módszerek­kel írt — kivívta az elismerést, sőt, tiszte­letet. Nem is a módszeren múlik az eredmény. Jó módszerrel lehet rosszat alkotni, sőt, olykor rossz módszerrel is jót. Lássuk, mit tud lényegeset mondani ez a kollektív re­gény arról az időszakról, amit történész­kutatók serege már széltében-hosszában fölmért: a harmincas évekről. A hős — itt csakugyan helyén van ez a sokszor forgatott szó — végigjárja a pesti nyomorúság legmélyebb bugyrait. Amik között a Népszálló még az elviselhetők közé tartozott — heti két pengő nyolcvan fil­lérért. „Nem is volt az rossz hely. Kétemeletes, nagy hodály épület, jókora hálótermek, de az ágya­kat deszkafal választotta el. Volt, aki azt mondta: bokszokban alszunk, mint a lovak. És a legtöbben szitkozódtak ... A Népszálló nem volt igazi szálloda, még a rossz hírű, legolcsóbb fajta szállodáknál is alább volt, ez igaz. De negyven fillérért ágyon aludt az em­ber, szalmazsákon, takaróval, törülközőt is kapott, szappant, fürdőt, bár hétköznap csak hideg vizet. És kapott reggelit. Franck­kávéból, kevés, sovány tejjel ugyan, de frissen főzték, meleg volt, édes." Mikor már két pengő nyolcvan fillérje sem volt, kénytelen volt eggyel lejjebb lépni: „A hajléktalanok menhelyén nagy, kö­zös teremben háltunk, betonpadlóra tett fa­priccsen. Szalmazsák? Még mit nem! És minden este a lealázó tortúra: ahogy belép­tünk, levetkőzni meztelenre, fertőtlenítő für­dőbe menni, fertőtlenítőbe vitték a ruhát, cipőt is, gyűrött rongyott kapott vissza az ember. Értem: sok ragálynak, fertőzésnek, tetvesedésnek az elejét vették. De mégis, ahogy csinálták: mintha rabok volnánk." Padon hálni a Ligetben — a nyomor máig emlegetett közhelye. De ez sem volt olyan egyszerű, már csak azért sem, mert télen, meg őszi—tavaszi nedves időben becsukták a Mauthner-szállót. „Amikor először aludtam padon, még ma­gamat is ámítottam: igen, igen, csak leülök, majd meglátjuk, majd bezörgetek mégis a menhelyre. Szorongó szívvel alkudoztam, ahogy az álom elborított: úgy ... csak egy kicsit a könyökömre hajtom a fejem ... úgy . . . igen, csak fölhúzom a lábam. Aztán, hogy fölébredtem, és már reggel is volt, baj sem történt, és ha sajgott kicsit ez-az, hát nyújtózkodtam néhányat, megropogtattam lá­bam, karom, derekam: ni csak, kialudtam mégis magam, elmúlt egy éjszaka szerencsé­sen! így is lehet! Megtakarítottam tíz fillért, de megtakarítottam, ami ennél is több: a hor­kolást, a nyögéseket, a fogcsikorgatásokat, az álombeli beszédeket, a veszekedést, jajgatást, a fertőtlenítő klórnak és a sok beteg, öreg csavargótestnek fojtó büdösségét." Az eső vagy a razziától való félelem megint csak beűzte a hajléktalanokhoz. S töprenghetett melyik jobb, melyik rosz­szabb. „Ott aludtam egyszer-kétszer, és úgy meg­utáltam megint, hogy a ligeti pad, minden baj­jal és veszéllyel együtt, gyönyörűség volt ahhoz képest. És hiába, hogy ott klóros vízzel fertőt­lenítettek, ez itt, a Liget, a tisztaság is volt, a testi-lelki tisztaság. A külön pad, a külön bo­koralja: exkluzív előkelőség." Bizonyítani nem tudom, de erősen meg vagyok győződve, hogy nem ezt, nem így mondták az emlékezők. Jellegzetes Mes­terházi paradoxon ez. Nem a fintor ked­véért, hanem a derűs, realista pesszimiz­mus axiómájának jegyében. Mert, az el­esettség legmélyén is, ha mód van a válasz­tásra, még mindig embernek érezheti magát a rend számkivetettje. 23

Next

/
Oldalképek
Tartalom