Budapest, 1979. (17. évfolyam)

6. szám június - Dr. Szaniszló József: Hogyan tervezték meg Nagy-Budapestet?

budapesti Duna-part tervezője, külföldi tapasztalatok alapján a Sugárút (ma Népköztársaság útja) és a Nagykörút tervezője és Skalnitzky Antal (1836—1878) építész emlékét. Ez utóbbi művei közül sok még ma is látható, például a Petőfi Sándor utcai Főposta, az orvoskari klinikák központi épületei az Üllői úton s bérházak a November 7. téren. Egy 1919-es művészeti almanach képet rajzol a temető akkori állapotáról: kopaszodó fák, omladozó sírkövek. A lassan elfogyó, töredezett szobrocskák közül kiemelkedik egy kápolnaszerű épület, a Gyulay grófok csúcsíves mauzóleuma. Az Országház építője, az akkor 35 éves Steindl Imre tervezte. A felsorolás végére hagytam Knócz József (1797 -1856) „magyarországi hites ügyvéd, Buda és Kassa polgára" nagy, vörösmárvány-oszloppal díszített sírját. Ez esetben ugyanis az eltemetett. kevésbé, inkább a sírköve érdekes, melyen Arany János egyik szép, disztichonokban írt verse volt olvasható: E fölemelt gyász-kő, idegen! számodra jelentse: Kit fedez a holtak nem rövid éje alant. Emlékét mi övéi, kövön nem, szótalan érczen S néma betűn bírjuk: vésve szivünkbe van az. Emlékül minekünk állatta magasztos erényét A hű férj, szeretett jó atya és hazafi. Tiszta becsülettel ragyogóvá tette betűit, Jelleme a márvány, hol neve írva marad. A fáradhatlant fáradság győzte le végre; Sok vesztése után itt nyeresége vagyon. Két város polgára, betöltvén emberi tisztét, Mennyei polgárrá tette örök kegyelem. A katonai temetőben mintegy háromezren voltak eltemetve. Jobbára katonatisztek és hozzátartozóik. A honvéd-halottak többnyire a Buda ostromát megelőző járőrcsatározások áldozatai voltak. A sebesülteket a Széna téri, régi János Kórházba vitték, s az ott elhunytakat később szintén a vízivárosi temetőbe szállították. (A sírkert betelte után sokakat közülük átvittek az út túlsó oldalán létesített Németvölgyi temetőbe, ahová csak katonákat temettek.) A vízivárosi temetőben helyezték el az 1848 — 49-es szabadságharc idején elesett osztrák katonák és Hentzi altábornagy holttestét is, a főváros lakosságának heves tiltakozása ellenére. Később Hentzit átszállították a hűvösvölgyi kadctiskola kertjébe. Odakerült 1899-ben a vári díszes emlékoszlopa is, melyet 1918-ban, az őszirózsás forradalom idején romboltak le. Sokan az egész temetőt Alvinczykertnek nevezték, mert a síremlékek közül a legszebb az 1810-ben eltemetett borbereki báró Alvinczy József (született 1735) tábornoké, Magyarország katonai helytartójáé volt. Utolsó kívánsága szerint „A budai katonai sírkertbe temették, hol számára örökösei azon díszes emléket emelték, melynek hű rajza képünkön látható" — mutatja be 1868-ban a Nagy Miklós által szerkesztett Magyarország képekben című folyóirat. „A tulajdonképpeni sírkő a síremlék közepén, a kupola alatt, egyszerű négyszögű oszlopzatból áll, tetején egy urnával befejezve. Egyik lapján a család dombormívű czímere látható, a másik két lapon sirirat olvasható." 1795. május végén — akkor még csak polgári temető volt — a vízivárosi tanács által meghatározott telken kívül temették el Martinovics Ignácot és társait, akiket május 20-án a Vérmezőn lefejeztek. A katonai hatóságok komoly figyelmet fordítottak arra, hogy a sírok pontos helye ne tudódjon ki. Kazinczy Ferenc, aki szintén egyik elítéltje volt a jakobinusok pőrének, naplójában az egész temetésről csak annyit jegyez meg, hogy „a kivégzés után az öt testet (Martinovics, Sigray, Hajnóczy, Szentmarjay és Laczkovics) kivitték a Duna mögött emelkedő tetőkre, senki sem tudja, hol feküsznek". Később még idehozták a június 2-án kivégzett Öz Pál és Szolarcsik Sándor tetemét is. Hiába indítványozta Deák Ferenc, Kossuth Lajos és mások, hogy e „véráldozatok hamvai felkerestetvén, nemzeti dísszel takaríttassanak el", hiába buzdult fel több ízben a főváros közönsége, hiába kutattak jeles tudósaink. 119 évnek kellett eltelnie, hogy a főváros lelkes főlevéltárosa, Gárdonyi Albert kedvező véletlen folytán, a Vérmező poros aktái között kutatva, Hainiss Frigyes budai mérnöknek és Vosmayer Józsefnek, a budai külső tanács elnökének 1810. január 19-én keltezett jelentésében és a hozzá csatolt „térrajzban" a magyar jakobinusok sírjainak első biztos nyomát fölfedezhesse. Az ásatásokat Üartucz Lajos vezetésével 1914. április 29-én kezdték meg, és május 20-ra jutottak eredményre. A csontokat egyenként becsomagolva, erre a célra készült tölgyfa ládákban szállították a Városháza egyik bérelt helyiségébe (Károly krt. 15.), ahol alapos antropológiai vizsgálat következett. A vértanúk végső nyugalomra helyezésére több elképzelés volt, valamennyi nagy emlékmű tervével. Ezeknek azonban egyike sem valósult meg. A inagyar jakobinusok földi maradványai végül a Kerepesi úti temetőbe kerültek. Hosszan lehetne még sorolni a helytörténeti érdekességeket, a művészeti szempontból sem utolsó sírköveket és a hajdan idetemetett közemberek nem hétköznapi történeteit. A hősökre, neves és névtelen ősökre, jeltelen sírokban vagy hatalmas emlékművek alatt nyugvókra, emlékezzünk az utókor kegyeletével. Horváth Gábor Mayer Ferenc síremléke A Gyulay-mauzóleum