Budapest, 1979. (17. évfolyam)

6. szám június - Dr. Szaniszló József: Hogyan tervezték meg Nagy-Budapestet?

vagy kisközségek voltak. Tehát a nálunk ural­kodó jogi meghatározás sem ismert egyértel­műen várost, csak városi törvényhatóságot vagy városi rangú községet. Különbség — jo­gi értelemben — a kétféle város közt csak hatáskörben mutatkozott. Az ellentmondások e zűrzavarát, amelyek egyebek mellett Nagy-Budapest megvalósu­lásának is útjába álltak, a Magyary Zoltán egyetemi tanár által alapított és vezetett Ma­gyar Közigazgatástudományi Intézet város­morfológiai munkássága kezdte eloszlatni. Alapvető célkitűzésük az volt, hogy induktív módszerekkel megkeressék a jog megállapí­tásától független, egyetemes értelmű város­mivolt tárgyi isinérveit és azokat szemléltető módon ábrázolják is. Az akkori várostudo­mány szerint ugyanis nem statisztiai táblá­zatok, szöveges magyarázatok voltak alkal­masak ez ismérvek feltárására, hanem az azo­kat első pillantásra is megértető színes térké­pek, diagramok s különféle kartogramok. Magyary koncepciója lényegében ab­ban tért el az előbbiek során felvázolt külön­féle megközelítési módoktól, hogy a várost elsősorban nem jogi, hanem technikai-mű­szaki konstrukciónak tekintette. Mindenki által felismerhető, egyértelmű konszenzussal elfogadott külső városkép és a mögötte rejlő, a kor színvonalán jelentkező igényeket kielé­gítő beépítési módek, út- és járdaburkolatok, nem utolsó sorban pedig a közmű-ellátottság és a közlekedési eszközök jelzik röviden ezt a konstrukciót. A jog ennek — különféle mér­tékben csak látens burkául szolgálhat. Város létesítése mindenekelőtt műszaki­technikai feladat, — vallotta Magyary — a mögötte csoportosuló szervezeti, gazdasági, kulturális, szociálpolitikai és ezekkel rokon más feladatokkal együtt. Ezeknek a felada­toknak a megoldása és megoldásuk mikéntje dönti el azt, hogy valamely település valóban városnak tekinthető-e, annak nemzetközileg elismert mértéke szerint. Jogi rendelkezések­től egy település nem lesz város. A húszas évek jogi eszközökkel végrehajtott városalko­tási hulláma (Űjkomárom, Csongrád, Buda­fok stb.) jó példa volt erre. Az ekként várossá minősített települések életén, külső képén a jogi minősítés mit sem változtatott. A köz­nyelvben élő, nem jogi kategóriát jelentő, a várostól szemmel láthatóan megkülönböztet­hető falu kifejezés illett csak rájuk. Magyary Zoltán intézete példa nélküli alapossággal fogott hozzá e kritériumok meg­kereséséhez és kimutatásához. A vizsgálat tengelyébe először Budapest és vonzáskörzete kerüli. Magyary itt nem azt kereste, hogy szükség van-e a peremtelepülések egyesíté­sére Budapesttel — a kérdés létjogosultságá­nak e formában történő felvetése teljesen szükségtelen volt. Hanem azt kutatta, és an­nak látható módon történő bizonyítására tö­rekedett, hogy a korszerű vizsgálati eszközök tanúságtétele szerint meddig terjedjen a fővá­ros új határa, azaz melyek azok a peremtele­pülések, amelyek európai mértékkel mérve Nagy-Budapest városkritériumának hordo­zói. Magyary az óriási munkára nagy létszámú munkacsoportot állított csatasorba. Intézeté­nek állandó munkatársai mellett műegyetemi hallgatók, joghallgatók és iparrajziskolát vég­zett munkaerők alkották az apparátust, aki­ket előzetesen házi tanfolyamon képeztek ki a főleg műszaki jellegű feladatok szakszerű elvégzésére. Először a módszertani kérdések tisztázására Tatán és Tóvároskerten, ezt kö­vetően Kecskeméten és Budapest egyik al­kalmasnak ítélt szektorában kísérleti munká­kat végeztek. Ezután került sor a munkák eredményeinek elemzésére, láttatásra és bi­zonyításra alkalmas voltuk megállapítására. Majd először Budapesten és környékén, ké­sőbb vidéken kezdték meg az érdemi munkát, melynek műszaki részét mindvégig Tattay Pál főmérnök, a korabeli várostudomány egyik ismert képviselője irányította. Szükség is volt erre a több-lépcsős, alapos előkészületre. Hiszen elsőként arról volt szó, hogy a leendő Nagy-Budapest több, mint öt­venezer hektárnyi területe előre elkészített, kartonra erősített, 1:10 ooo mértékű alaptér­képpel a kézben utcáról utcára, tömbről tömbre bejárassák, s a helyszínen látottak alapján rajzoltassanak a térképre a városi élet és a műszaki városkép kézzel tapintható és szemmel látható kritériumai annak kimuta­tására, hogy meddig is terjed Budapest von­záskörzete, hol sejlenek fel Nagy-Budapest kialakítandó határai. Ennek jegyében kerültek az alaptérképre a műszaki városkép korabeli jellemzői: a be­építési módok, az út- és járdaburkolatok mi­neműsége, továbbá a közmű és közlekedési eszközökkel való ellátottság tárgyi bizonyí­tékai. A kibontakozó műszaki városképet leg­markánsabban kétségtelenül a különféle szín­árnyalatokkal érzékeltetett beépítési módok fejezték ki. Ezeket a vizsgálat négy fő cso­portbaosztotta: zártsorú, szabadon álló, héza­gos zártsorú és falusias beépítési módokat különböztetve meg. A főcsoportokat — újabb színárnyalatok beiktatásával — további tizen­egy alfajra tagolta a felvétel: két- vagy több­emeletes, egyemeletes, földszintes, ideiglenes beépítés, üzletnegyed, ipartelep, zöld terület stb. szerint történt megkülönböztetéssel. E műszaki városképet kiegészítő térképek azt jelezték, hogy a lakások fala és tetőfedése milyen építőanyagból készült, mekkora az egy lakásra eső népsűrűség, milyen az utóbbi io év népsűrűségi változása (gyarapodás-fo­gyás), a lakosság anyanyelvi, vallási megosz­lása, a kisbirtokok átlagos nagysága, a mező­gazdasági cselédek és munkások %-os aránya a lakosságon belül, és így tovább. A helyszíni felvételek két év alatt, 1938—39-ben bonyolódtak le. Ezt követte a 36 Harrer Ferenc javaslata, 1905

Next

/
Oldalképek
Tartalom