Budapest, 1979. (17. évfolyam)

5. szám május - P. Szűcs Julianna: Kokas Ignác

Az ember körül I. 1970. Kezdjük a formával, ahogy az elemzés ortodox szabályai előírják. Kokas érettkori — azaz egy évtized óta folyamatosan alkotott — képei a fakturális ellentétek látványára épülnek. Magyarul: a sima és a tónusokban megdolgozott felületet villámcsapásszerűen vagy kardvágásszerűén felhasítják időről időre olyan alakzatok, amelyek rücskösek, kis kiterjedésűek és váratlanok. Ez a technikai lelemény önmagában is, a puszta jelentéstől függetlenített összhatásában is sejtet valami erőszakot, valami idillt széttörő fenyegetettséget, valami többértelműséget. Az erőszak, a töredezettség, a többértelműség pedig csak fokozódik, ha tudatosítjuk magunkban a rendkívül szűk színskála ökonomikus használatát. Kokas híressé tett egy harmóniát, amelynek fogva tartó erejétől — vallomásainak tanúsága szerint — maga is nehezen szabadul. A mélytengerek fojtó árnyalatát, a chartreuse likőr bódító fényét, tehát a zöldnek már-már Garcia Lorca-i pátosszal előadott dimenzióit eszközből témává avatta. Lényegesen nagyobb szerepet juttatott egyetlen színnek, a színek sokaságán belül, mint amit a látványpiktúra valaha is megengedett magának. Bernáth ugyan annak idején — a húszas évek második felében — sokat bízott legendás kékjeire, de az a kék a Riviérán, a Reggel-en és a Tél-en csak domináns volt és nem hegemón-szerepű. Kokasnál — az Éjszakai utazásban, a Ginza-pusztai képekben, a Melankóliában — a zöld mint eszszenciális elem működik. Teherbíróképessége annyi, mint a hagyományos látványképek rajzi és színanyaga együttvéve. Némiképp általánosító leírásban így fest tehát a Kokas-képek külső karaktere. Ez a könnyen „fogyasztható" réteg. És ez az a réteg, amelyhez könnyű találni európai posztszürrealista analógiákat, amelyet könnyűszerrel el tudnak sajátítani vértelen kismesterek, amely még éppúgy lehet „lelőtt madár", mint „repülés". Az érintés varázslatát ebből a rétegből nem lehet kihámozni. A Kokas-képeknek lényege csúszna ki ugyanis kezünkből, ha a műveket a sima és rücskölt felület ellentétével vagy a zöld végtelen számú variációival azonosítanánk. Noha a festő „kézírása", ez a látványos, igen esztétikus manír önmagában is erő, önmagában is foglyul ejti nézőjét, az esztétikai üzenet ennél lényegesen több, de lényegesen megfoghatatlanabb is. Induljunk ki abból a tényből, hogy a hatvanas évek közepén még min-Szerelmesek. 1971.