Budapest, 1979. (17. évfolyam)

5. szám május - Vargha Balázs: Thurzó Gábor és a Belváros I.

Csigó László felvétele Irodalmi városképek VARGHA BALÁZS Thurzó Gábor és a Belváros I. Szülőföld, szülőágy Utolsó könyvét, legjobb könyvét a kegyetlen betegséggel versenyt futva fejezte be. Belváros és vidéke — címe után ítélve akár szociográfia vagy városrésztörténet is lehetne ez a kötet. Amint hogy az is, de minden lapját áthatja a meghatott líraiság. Thurzó Gábor, ha nem lett volna végletekig szemérmes és mértéktartó író, ilyenfajta címet is adhatott volna könyvének: Szerelmem, a Belváros, vagy: Eletem és halálom, a Belváros. Nyelvünk ismeri a szülőföld, szülőhaza, szülőváros, szülőfalu fogalmát, de szülővárosrész vagy szülőkerület — ez már visszásán hangzana. Thurzó ezt a fogalmat alkotja meg. S ebből szűkíti tovább a képet a szülőházra, szülőszobára, sőt szülőágyra. így kezdi könyvét: „Reggel kinyitom a spalettát. Fából van ez a spaletta, több mint százesztendős, de nem vetemedett meg, időálló, mint a ház, ahol születtem, ahol azóta élek. Az emberélet felén jócskán túl, ugyanabban a szobában. Szerencsés volt a csillagom, sosem kellett elhagynom sem a házat, sem a szobát. Még a fekhelyem is az, amelyen születtem. Családi ágy akkor, most átszabva, átalakítva heverővé." Négy nemzedék lakta meg a házat: a Rutterschmidt pékség egykori tulajdonosai. Velük, a halott elődökkel sokat társalgott Thurzó Gábor a betegsége utolsó hónapjaiban. Az ágyban, amelyben született, a halálra gondolt, s búcsúzkodott azoktól az emlékektől, amiknek ő volt az utolsó tudója. „Soha másutt nem aludtam Pesten. Csak hazámban, szülőföldemen, a Belvárosban. Itt élni egy ideig, aludni, felébredni! Alattam, lábaim előtt szétterülve, foltos napfényben, a város. Még ismerős, még oda tartozom. Nézem, és fáj érte, az elhagyottért a szívem." (Magány, kutyával) Kimondásnak és elhallgatásnak mesteri szövedéke ez a néhány mondat. Felébredni — aztán egyszer nem ébredni fel. Még oda tartozom — már nem tartozom oda. Műhely és üzlet Az 1930-as években egy szociográfus jelentkezett, hogy tanulmányozni akarja a pékek munkakörülményeit. Thurzó Gábor édesanyja vezette akkor a pékséget. Kicsit bizalmatlanul és indignálódva, de igen önérzetesen adott tájékoztatást. „Nálam betartják a munkaidőt, még a nyolc órát sem igen dolgozzák le. Nálam nincs minimális munkabér, hanem maximális. Én nem engedhetem meg magamnak, hogy sztrájkoljanak. Az én üzletem itt van a Belvárosban, én a legjobb pesti helyekre szállítok ... A tisztiorvos akármikor eljöhet, évenként kétszer meszeltetek! Ide hetente jár Dietrichstein, lát itt svábbogarat?... Én itt maradtam özvegyen, négy gyerekkel és egy halom adóssággal. Azt hiszi az író úr, én nem dolgozom? Ez nem munka? Mit piszkálódik itt? Mit szociográfuskodik nálam? Menjen a Glasnerhez, ott nézze meg." (Az a gyanakvó tekintet) Ennek a tájékoztatásnak azonban nem visszautasítás volt végső következtetése. Nem küldték el Glasnerhez a Lipót körútra, aki éppen őrájuk volt kíváncsi. Végigvezették a műhely sötéten izzó helyiségein. Az író meg sem próbálkozott azzal, hogy a pékséget úgy írja le, ahogy a jövevény, a munkásokra és munkakörülményeikre kíváncsi szakíró láthatta. Mert neki, akárhányszor bejárta is, gyerekszemmel nézett mitologikus birodalom volt ez az üzem; az illatával, a fényeivel, félmeztelen, verejtékező munkásaival. „Ez a forró, felejthetetlen illatú műhely! Tüzes, fehér falak, kenyérdeszkák, kelő kenyereskosarakkal a vastraverzeken, buffogó dagasztógépek, surrogó kiflisodrógépek. A táblánál egy sor péklegény szaggatta, mérte, csapta szakajtóba a tésztát. Alvilági lámpafény a kemencék torkában, sisteregve piruló kenyerek, zsömlék. Izzadt a munkás a fuszgrundban, mindig ikszlábasan, ahogy kemencébe csúsztatja, majd vissza sebesen a lapáttal. Furcsa, sárga villanykörték fényében homályló alvilág, duci liszteszsákok, a kazán lángoló béle, ahogy emészti a szenet." 22