Budapest, 1979. (17. évfolyam)

5. szám május - Pro Urtie: Budapest

PRO URBE BUDAPEST 1979 Fiam Adrienne A főváros évente, február 13-án a pedagógustársadalom legjobbjai közül is kitüntet valakit a PRO URBE aranyéremmel. Fiam Adrienne, a Veres Pálné Gimnázium igazgatója „a tanulóifjúság és a pedagógus közösség nevelésében elért eredményeiért, fővárosi tanácstagként kifejtett aktív munkásságáért" kapott aranyérmet. Huszonnyolc esztendeje a Veres Pálné Gimnázium magyar —angol szakos tanára és kilenc éve igazgatója. — Iskolánknak mind a 650 tanulója azt reméli, hogy érettségi után továbbtanulhat valamelyik egyetemen vagy főiskolán — mondja az igazgatónő. — Ez évente tanulóink több mint felének sikerül is, és ez nem rossz arány. Orosz, angol, német és fizika, kémia tagozatos osztályaink vannak az általános tantervűek mellett. Több, mint negyven tanártársammal évről évre azon dolgozunk, hogy olyan diák- és tanárközösséget alakítsunk ki, amelynek tudása, kedve, hite, ereje biztos alapja a sikeres oktató-nevelő munkának. Az oktatás korszerűsítése érdekében szinte évente kidolgozott új tantervek egyre nehezebb feladatokat hárítanak az iskolákra. Szeptembertől például a gimnáziumokban a fakultáció lép a tagozatos osztályok helyébe. Felkészültek-e már erre? Igen, az elmúlt tíz év tapasztalatai alapján elkészítettük fakultációs tervünket. A fakultáció célja a pályaválasztás megkönnyítése. A következő tanévtől az első osztályosok a tanórák egy részét érdeklődési körüknek megfelelően, szabadon választhatják az elméleti és gyakorlati tárgyak közül, amelyeknek óraszáma a II., III., IV. osztályban tovább növekszik, így a diákok kedvezőbb körülmények között készülhetnek fel a továbbtanulásra. A gyakorlati fakultáció az érettségi után munkába állókat segíti. A mi iskolánkban lesz például idegenvezetői tanfolyam, kémiai anyagvizsgálati és számítástechnikai csoport. — Hogyan oldja meg nevelési feladatait a Veres Pálné Gimnázium tantestülete ? — Már régóta megvannak iskolánkban a nevelésközpontú oktatás csírái, feltételei — az igazgatónő hangja még élénkebbé válik, érezhetően „szívügye" ez a téma. — Büszkeségünk a nagy múltú, 160 tagú iskolai énekkar, amely a dal, a muzsika megszerettetése mellett közösségteremtő erő is, s ez megfelel törekvéseinknek: minden tanuló tartozzék valamilyen szűkebb közösséghez, hiszen így kovácsolódik a szívvel-örömmel tevékenykedő közéleti ember. A TIT előadássorozatok, a diákszínpad, a hobbikörök, az idegen nyelvű társalgási kör, a komoly zenei, képzőművészeti kör, a tanulmányi és sportversenyek, a vetélkedők, kirándulások, külföldi utazások is — több alkalommal az NDK-ba, s minden évben a Szovjetunióba — nagyon sok diákot vonzanak. — Példásan jó a kapcsolata a tanári karral. — Minden kérdésben könnyen szót értünk, hiszen magam is tanltok. Évekig voltam a gimnázium párttitkára, KISZ táboroztató tanár, és osztályfőnökként is sok tapasztalatot szereztem. Osztályfőnökiek lenni nagyon jó dolog. Kicsit az anya-gyerek kapcsolathoz hasonlítható. Szerencsés vagyok, hogy a saját iskolámban lehetek igazgató, tudom, hogy kitől mit kérhetek és várhatok. — A fővárosi tanács tagjaként is eredményesen tevékenykedik. — Nyolc éve vagyok tanácstag, s az Oktatási Bizottság alelnökeként alkalmam van megismerni a főváros oktatási, nevelési helyzetét, problémáit, feladatait. Jól hasznosíthatom ott a magam tapasztalatait, és gyarapíthatom a mások tapasztalataival munkamódszeremet. Régi igazság: aki tanít, az kétszeresen tanul. PRO URBE BUDAPEST 1979 Gyürke László „Az édesapámtól tanultam a pékmesterséget, ő meg a nagyapámtól. Otthon, a falunkban, Zalaszentgróton már 12—13 éves koromban ott kellett tüsténtkednem a kemence körül, a hét gyerek közül én voltam a legidősebb, kellett a segítség. Egyik öcsém lakatos, a másik villanyszerelő, a legkisebb diplomata. Húgom cipőfelsőrész-készítő, a nővérem iskolaigazgató. Egyedül én folytatom a családi mesterséget. Dolgozhatnék máshol, kevesebb munkával több pénzt kereshetnék, de nekem nem ez a fontos, hanem a mesterség becsülete. Erre nevelt az apám. Emlékszem, jókor, hajnalban keltett, segítettem kovászolni, szaggatni, formázni, aztán mentem az iskolába. 1948-tól egy kis pékségben inaskodtam, ott szabadultam fel, 1951-ben. Azóta — 28 éve — itt vagyok a Fővárosi Sütőiparnál, ugyanabban az üzemben, az Angol utcai sütödében. Mi csak péksüteményt készítünk, erre vagyunk szakosítva. Két műszakban dolgozunk, két héttig délelőtt, hajnali öttől délután kéthárom óráig. Ha éjszakások vagyunk, akkor este héttől reggel ötig. A két műszakban 35 — 40 ezer zsemle, 15 — 20 ezer kifli, 3 — 4 ezer zsemlecipó, ezer zsúrkenyér és még sokféle sütemény kerül ki tőlünk. Azt mondják, hogy olyan zsemle nincs máshol a városban, mint az Angol utcai. A dagasztás, formázás géppel történik, csak az én munkámat, a bevetést végezzük kézi erővel. Egy kemencébe hatszáz sütemény fér, ezt nyolc perc alatt kell bevetni. 15 — 20 perc alatt kisül. Aztán mehet a következő hatszáz. Sokszor már a műszak kezdetekor beállok a vetőgödörbe, s a végéig ki se jövök onnan. A kemencék kemény tempót diktálnak: enni sincs idő, csak egyik cigaretta fogy a másik után. így aztán kikészül a gyomor. Ez a pékek betegsége, meg az ízületi bántalmak. Elölről a 300 fokos kemence pörköli az embert, a hátára meg ráhűl az izzadság. Ünnepek előtt hosszabb, 12 — 13 órás műszakot húzunk le ilyen kemény munkával. Három lányom van, a Györké családban nem lesz folytatója ennek a mesterségnek. Nem csodálkozom, hogy a fiatalok nem tolonganak a sütőiparba, nem szívesen vállalják a túlórákat. A közellátásban nem lehet, soha nem is lehetett, megvalósítani a napi nyolcórás munkát. A pesti ember szereti, várja a friss kenyeret, süteményt, kalácsot mindennap, ünnep előtt különösen. A múltkor hat hétig éjjeleztem, mert nem volt, aki odaálljon a kemencéhez. Valamikor, a felszabadulás előtt a 900 ezer lakosú Budapesten több mint ötezer pék szakmunkás dolgozott, most a kétmilliós fővárosban talán másfélezren vagyunk. Egyik kollégám még csak tíz éve dolgozik, de már két munkakönyve betelt, s nálunk is felmondás alatt van. Nem értem őt, hogy mire jó az örökös vándorlás, ö meg engem nem ért, hogy lehet egy életen át egy helyen dolgozni. Biztos, hogy innen megyek nyugdíjba, korkedvezménynyel, mert ez melegüzem és nehéz fizikai munka. S az is biztos, hogy a nyugdíj után is visszajárok majd, mert tudom, az üzemnek szüksége lesz rám, én se tudok meglenni munka nélkül. A tétlenségbe belebetegednék. Sok fiatalt megtanítottam már a szakma legjobb fogásaira, fontos tudnivalóira. A brigádunk több bronz, ezüst és arany fokozatú kitüntetést nyert. Mindig kivettük a részünket mindenféle társadalmi munkából, ha kellett, akár vasárnap is. Pedig a mi szakmánkban nincs szabadszombat, oot, akkor még többet do'guzunk, mint más napokon. Mit tagadjam, nagyon örültem a „Kiváló 'Dolgozó" kitüntetések után a PRO URBE aranyéremnek. Csak azt nem értem, miért olyan nagy dolog az, ha valaki szereti a mesterségét, tisztességesen dolgozik a munkahelyén, és közben arra is van figyelme, ami környezetében történik, ott sem akar szégyent vallani. — Hiszen mindez természetes." Szabó Gabriella 18