Budapest, 1979. (17. évfolyam)
5. szám május - Tamás Ervin: Balassagyarmat
HAJDÚ GYÖRGY A főváros vízellátásának űj bázisa: a Csepel-sziget A főváros intézményes vízellátásának kezdetei igen regi időkre nyúlnak vissza. Már a kelta törzsek fejlett vízellátási kultúrával rendelkező településeket építettek fővárosunk területén. Később a rómaiak, majd a középkorban a székhelyüket Budára helyező magyar királyok és a vagyonosodé városi polgárság létesített hosszú időn keresztül működő vízvezetékrendszert. Az első, mai szemmel is korszerűnek tekinthető vízmű 1868-ban létesült a fővárosban. A város vízellátásának biztosítására azokat a jó vízadóképességű Duna-parti kavicsrétegeket használták fel, melyek akkor még kívül estek a város lakctt területein: a kutakat a Margitszigettel szemközti pesti és budai parton építették meg. Az eiső ilyen kútcsoportot 1873-ban meg kellett szüntetni, mert helyén építették fel a Parlamentet. A múlt század utolsó évtizedeiben a város fejlődésével olyan mértékben nőtt a vízigény, hogy jelentős mértékben meghaladta a város belső partszakaszain kitermelt 20—30 000 m; , -es napi vízmennyiséget. A századforduló idején dolgozták ki azt a koncepciót, amely a fővárostól északra eső partszakaszon — elsősorban Káposztásmegyeren és a Szentendrei-szigeten — jelölte ki a főváros vízbázisát. Létrejött az akkori Pest határától északra, Káposztásmegyer községben, a mai Újpesten a korszerű, 200 000 köbméter kapacitásúra tervezett főtelep, a hozzátartozó csővezetékekkel és kiegészíüzemegységekkel. Hála a Szentendrei-sziget kitűnő minőségű vízben bővelkedő homokos-kavicsos partjainak, ez az elgondolás hosszú időr^ megoldotta a főváros vízellátását. A századforduló táján még aknakutak épültek, a két világháború között a csőkút-sorok jelezték a műszaki, technológiai fejlődést. A II. világháború előtt jelent meg a csáposkút, amely az ötvenes évek óta fő kúttípusa a fővárosi vízellátásnak. Jelenleg a Szentendrei-sziget mindkét partján, Budapest határától egészen Kisorosziig sorakoznak a Fővárosi Vízművek kúttelepei. Az ötvenes években ismét ugrásszerűen megnőtt a vízigény, ezért létesítették 1960-ban a napi 25 000 m: l kapacitású Kisfelszíni Vízművet, majd 1962-ben, illetve 1967-ben a Nagyfelszíni Vízmű két, egyenként napi 100 000 m< teljesítményű egységét. Ezek a telepek, illetve nyugodtan mondhatjuk „üzemek" a mederből kiszivattyúzott nyers Duna-vizet bonyoiult fizikai és kémiai folyamatok segítségével tisztítják iható minőségűvé. Az így nyert víz előállítási költség? magasabb, minősége gyengébb a természetes szűrésű kút vizénél, ezért csak a kutakból kinyerhető vízmennyiség kiegészítésére használják. A felszíni vízművek kihasználtsági foka 50% körül van. A felszabadulás után, Nagy-Budapest kialakulásakor került a főváros kezelésébe az a vízmű, amely a Csepel-sziget kavicsos partszakaszaira épült aknakutak segítségével látta el vízzé! Kispestet és Csepelt. Hamarosan megindult a Csepel-szigeti vízmű bővítése, korszerűsítése, habár továbbra is a Szentendrei-szigeten fejlesztettük elsősorban víztermelő kúttelepeinket. A Csepelszigeti vízadó partszakaszok feltárását és kihasználását hátráltatta az, hogy a nagyváros alatti Dunapart súlyos szennyező hatásoknak volt kitéve, míg a várcs felett a szennyezettség akkor még gyakorlatilag elhanyagolható volt. 1965 és 1975 között a főváros vízigénye tovább növekedett. A negyedik és ötödik ötéves terv időszakában gyakorlatilag befejeződik a Szentendrei-szigeten feltárható partszakaszok kiépítése. Most olyan új koncepciót kell kialakítanunk, mely a Szentendrei-sziget víznyerő lehetőségeinek kiaknázásához hasonlóan, több évtizedre biztosítja a főváros vízigényének kielégítését. Megvizsgáltuk a szóba jöhető lehetőségeknek mind a műszaki, rnind a gazdasági oldalát: 1. A parti szűrésű víznyerés kiépítése a Csepelsziget partszakaszain. 2. Mélyfúrású kutak létesítése Budapest térségében. 3. Újabb felszíni vízművek építése a nyers Dunavíz tisztítására. 4. Észak- és Közép-Dunántúl karsztvizeinek Budapestre szállítása. A Csepel-szigeti partszakaszok kiaknázásának továbbra is ellene szólt a Budapest alatti Duna-szakasz erős szennyezettsége, valamint az a tény, hogy a Szentendrei-szigettel ellentétben a Csepel-sziget Budapest alatt helyezkedik el, és ezért a kitermelt vizet nem lehet gravitációsan szállítani, hanem csak szivattyúzás útján. A szállítás a kisebbik probléma, mert a szivattyúzási magasság mindössze 15—20 méter, s ennek energiaigénye kicsi. Nagyobb baj a Duna erős szennyezettsége: az itt termelhető víz oxigéntartalma csekély, ennek következtében a talajból vasat és mangánt old ki, melyet költséges tisztítási technológiával kell belőle eltávolítani. A Csepel-sziget mellett szólt viszont, hogy hatalmas vízmennyiség — kb. 6—800 000 m'/nap — termelhető ki erről a területről. Szerencsére a vas, mangán eltávolításának technológiája viszonylag egyszerű, könnyen automatizálható és nem vegyszerigényes. Az igy tisztított víz minősége nem különbözik a természetes szűrésű kút vizétől, azzal könnyen keverhető. A mélyfúrású kutak régóta biztosítják több nagyvárosunk — Debrecen, Szaged stb. — vízellátását. Vizük jó minőségű, de elég meleg. Ivóvíznek csak hűtés után használható, viszont egyéb célokra, éppen hőmérséklete miatt, alkalmasabb. Gyakran robbanásveszélyes gázokat tartalmaz oldott állapotban, melyek eltávolítása ugyancsak költséges. Budapesten az ötvenes években épült ilyen vízmű, melyről hamarosan kiderült, hogy statikus vízkészletének kimerülése után alig van vízutánpótlása. Felszíni-vízművek telepítésének nincs korlátja. Víztermelésük még a Duna vízállásától sem függ, mert a főváros maximális igénye évtizedek múlva sem fog másodpercenként 30—40 m: ! fölé nőni, míg a Duna a legalacsonyabb vízállásnál is 1500 m3 / sec körüli vízmennyiséget szállít. Előnye ennek az eljárásnak, hogy a vízkivétel a fogyasztás közelében történhet, tehát a hosszú szállítás beruházás és üzemköltsége megtakarítható. Ezzel szembeni hátránya, hogy a Duna-víz minősége az utolsó két évtizedben nagyon sokat romlott, s még tovább fog romlani, ezért tisztítási technológiája egyre bonyolultabb és költségesebb lesz. A végtermék minősége bakteriológiai szempontból biztosítható ugyan, de íz, szag és hőmérséklet szempontjából a kútviznél lényegesen rosszabb. Minőségileg különbözik a kútvíztől, s a kétféle víz keverése roszszabb minőséget ad, mint az alkotók bármelyike. Nehezen védhető hirtelen szennyeződésekkel szemben, s ilyen esetekben csak az azonnali leállás segít. A módszer dominánssá válása esetén a leállások katasztrofális következményekkel járnának. Végül néhány szót a karsztvízfelhasználásáról. Sok hazai és külföldi nagyváros (Miskolc, Pécs, Bécs, Szófia) részben vagy egészben karsztvízzel oldja meg ivóvízellátását. Ez a legjobb ízű víz, hőmérséklete igen jó, de a hirtelen fertőzéssel szemben eiég védtelen. Dorog és Tatabánya környékén vannak belőle jelentősebb készletek. A részletes vizsgálatok kiderítették, hogy Dorog környékén maximálisan napi 50 00D m3 karsztvízre lehet számítani. Ennek nagyobb hányadát a Dorog környéki községek igénylik, így Budapestre legfeljebb 20—30 000 m-'-t lehetne szállítani, ez a mennyiség pedig a főváros szempontjából jelentéktelen. A Tatabánya térségében levő új bánya-12
