Budapest, 1979. (17. évfolyam)

5. szám május - Pioker Ignác: Otthonaim

A Bajza utcai iskola tanulóival Az országgyűlés szünetében Újítótársammal a brüsszeli világkiállításon 216 a granicsároknál megtanulsz románul!" A granicsároknál, a határőröknél 3 év volt a szolgálati idő, éppúgy, mint a tengerészeknél, másutt kettő. Fogtam a fejem, hogy most három évet . . . Átszöktem Magyarországra. Az újpesti pamutgyárban kaptam munkát 1928-ban. De a rendőrségen azt mondták, nem számítok katonaszökevénynek, viszszatoloncolnak. Mit tehettem, visszaszöktem. De nem mertem hazamenni, apámtól is féltem, tehát Aradon át Bukarestbe igyekeztem olyan kalandos tervvel, hogy esetleg a tengeren át próbálok kivándorolni. Eléggé ismert sportoló voltam, az újságok hozták a fényképemet, a kalauzfelismertavonaton, lebuktam. Brailába kerültem a büntetőszázadba. Erről jobb nem beszélni. Aztán segített a sport. Készültek a Károly-kupa versenyre, úgy látszik, ahhoz én is kellettem, hát Dévába vezényeltek a sportszázadba. Ez üdülés volt az előzőkhöz képest. A verseny után egy hónap jutalomszabadság. De a szabadságról már nem mentem vissza. Emlékszem, édesanyám mákos tésztát csinált, szigorú apám váltig kérdezte, jól meggondoltad-e, de én nem tétováztam, két barátommal, Kovács-Kopekkal, a híres futballedző testvérével és Zelenákkal Nagyszentmiklósnál 1929 januárjában, azon a borzasztó hideg télen szaladtunk át a jeges mezőn, a határon. Előzőleg egy szénakazalban rejtőzködtünk, de már nem bírtuk a mínusz 30 fokot, futni kellett, mielőtt összefagyunk. A kutyák ugattak, bevallom, nagyon féltem, szerencsére az őrök is védett helyre húzódtak, mi megszaladtunk a be-betöredező jégen át. Kiszomboron teát, rántottát adott egy kocsmáros ingyen. Olyan jólesett, mint anyám mákos tésztája. Életem új szakaszát szénlapátolással kezdtem az Izzóban. Előzőleg vagy negyvenen vártunk felvételre a Keleti— Murányi vegyigyár előtt, ahol 28 fillér volt az órabér. Még ma is tudom az itt gyártott lizoform reklámszövegét: ,, Asszonyom, nyugodtan lökhet félre minden gondot, csak használjon lizoformot!" Az újpesti asztalosok ekkor 30—34 fillért kaptak. Az UTE révén jutottam az Egyesült Izzóba, ahol 3 hónapig lapátoltam, majd a gyalugép mellé kerültem. 50 fillér órabért kaptam. Összehasonlításul: a gyárban a hústalan ebéd 42, a húsos 64 fillérbe került. A híres Matusik József műhelyébe kerültem. Ez a művezető fegyelmet tartott, nem tűrte a lazaságot, a selejtes munkát. Féltek tőle, de az is igaz, hogy mellette dolgozni elismerést jelentett, afféle láthatatlan munkás-nemeslevelet. Minden reggel félve mentem be a gyárba. Aki volt hasonló helyzetben, és ad az önérzetre, megért, legyen fiatal vagy öreg: féltem, hogy meg tudok-e birkózni a rám bízott feladattal, nem vallok-e szégyent. Egyszer aztán megjelent nálam a két szakszervezeti bizalmi: Paulusz meg Takács, elmagyarázták, hogy nekem 60 fillér órabér járna, ne hagyjam annyiban a dolgot. Matusik kurtán elutasított: „Először tanuljon meg dolgozni, Pioker szaki!" Es most találkoztam újra a munkásszolidaritással: a többiek kiharcolták a nekem is járó órabért. Igaz, 1932-ben feketelistára kerültem, elbocsátottak, de néhány hét múlva visszavettek. Szerepet játszott ebben az is, hogy az UTE-ben sportoltam. Spindler Viktor, az atlétikai szakosztály vezetője apám helyett apám volt, segített, amiben csak tudott. Pálfi néven versenyeztem, erre írta szigorú apám Temesvárról: „Ha a többi tizennégynek jó a Pioker, talán neked se kellene szégyellened." Igaza volt az öregnek, „visszapiokeresedtem". 1936-ban a Vérmezőn futás közben fúródott át a vakbelem. Utána is többször műtötték, abba kellett hagynom az atletizálást, maradt a munkapad meg kedves szórakozásom: a fényképezés. Említettem, mennyit köszönhetek Spindler Viktor támogatásának. A másik tanítóm, mesterem a gép mellett Cservenák András, akire mindig hálás szeretettel gondolok. Pedig hányszor összevesztem vele, hányszor kapott el a fiatalos gőg, mit akar az öreg, én már ezt tudom. Aztán beláttam, neki volt igaza, és a jobbtól tanulni nem szégyen. Igen sokat tanultam Cservenák Andrástól, többek között tapintatot, pontosságot, a döntés vállalását, azt, hogy ki tudjam választani a munkafolyamathoz a legmegfelelőbb eljárást. 1943. augusztus 1-én, vasárnap nősültem, hétfőn be kellett vonulnom, de a műtétek miatt leszereltek. 1945. jar.uár 10-én reggel 7 órakor a szovjet csapatok elérték az Egyesült Izzónál a Pintér József utca sarkát, ahol havat lapátoltunk. Ekkor 11 hónapos fiammal a Váci út 170-ben laktunk. Én három nap kivételével mindig a gyárban voltam. A Duna áradt, a hídroncsok még inkább megduzzasztották, úszott Megyer, menteni kellett a mara-