Budapest, 1979. (17. évfolyam)

4. szám április - Schmidt Ádám: Utcanevek üzenete

Ildikén egyiptomi pasának neveztetik; 1680ban június' 18dikán letéteik; 1681ben junius' 3dikán bosznyai, 1682ben octóber' 12dikén kamienieci pasának neveztetik; 1683ban december' 20dikdn a' pondhoz hlvatik; 1684ben november' utolsó harmadában budai pasának neveztetik; 1686ban September' 2dikdn, Budának visszavétele napján, életét vitézül végzi." Akit nem elégítenek ki a fenti száraz adatok, azok olvassák el Jókai elbeszélését, Az utolsó budai basát, vagy lapozzák fel bármelyik, Buda visszavételéről szóló történelmi munkát, és megtalálják bennük Abdurrahmán halálának romantikus leírását. Megtudhatják, milyen halált megvető bátorsággal vezette a budai vár védelmét ez az ősz szakállú aggastyán, aki 70 éves kora ellenére részt vett még a közelharcban is. S amikor maroknyira fogyatkozott katonáival az Iskola (ma Hess András) térre vonult vissza, hiába próbálták tisztjei menekülésre bírni, állítólag ezt válaszolta unszolásukra: „Ha nem tudtam megvédeni a rám bízott várat, haljak meg én magam is itt!" Megsuhintva görbe kardját, kitárt mellel rohant a neki rontó ellenségre, s elesett a keresztény fegyverek halált osztogató csapásai alatt. Nagyon valószínű, hogy az Abdurrahmán vitézségéről szóló leírásokban van némi túlzás. Hiszen tudjuk, egy török vezírnek vesztes csata után nemigen volt más választása, mint az önkéntes halál. Az is igaz, hogy a győzelem értékét leginkább azzal lehet növelni, ha a legyőzött erejét, vitézségét elismerik, sőt, eltúlozzák. Ezért osztogatták oly bőkezűen a babért az utolsó budai pasának már a kortársak is. Ezzel persze nem a derék Abdi Arnaut körüli legendát akartuk eloszlatni, sokkal inkább a győztes lovagiasságába vetett hitet. Kevesebb legenda övezi Michele d'Aste báró alakját, aki szintén ebben a csatában esett el, de a Budát felszabadító császári csapatok soraiban harcolt. 1656-ban született Nápolyban, ősi, előkelő piemonti családban. 18 éves volt, amikor beállt katonának a Montecuccoli császári ezredbe. 1683-ban, ekkor már kapitány, részt vett Bécs török elleni védelmében. Ezt követően több török elleni csatában tüntette ki magát. Buda 1686-os ostroma idején alezredesi rangban van. Július 27-én a combján megsérült, de a szeptember 2-i, döntő ütközetben már részt vett. Az Esztergomi rondellánál támadó középső rohamosztag egyik parancsnoka. Az a pont volt a vár Achilles-sarka, ahol d'Aste báróék támadtak. A törökök emberfeletti elszántsággal védték, csapataik színe-javát állítva e helyre. A vakmerően rohamozó gránátosokat, hajdúkat, önkénteseket irtózatos erejű sortűz fogadta, majd a közelharc során suhogó szablyák, szívet átdöfő lándzsák erdeje. Lándzsadöfés érte Michele d'Astet is a rohamban, és néhány nap múlva belehalt sebesülésébe. A Mátyás-templom oldalfalán elhelyezett emléktáblája alig olvasható, szűkszavú, szerény; lexikonjaink a nevét sem említik, alig tudják néhányan, ki volt ez a katona, aki alig harmincévesen életét áldozta Buda felszabadításáért. D'Astééhoz viszonyítva jelentéktelen szerepet játszott Buda visszafoglalásában Savoyai Eugen, akinek szobra a város legexponáltabb helyén, a Palota Dunára néző kertjében áll. Savoyai Eugen (1663, Párizs - 1736, Bécs) francia származású osztrák hadvezér. XIV. Lajos unokatestvére, anyja Mazarin bíboros unokahúga. Előkelő francia rokoni kapcsolatai ellenére, d'Aste báróhoz hasonlóan, I. Lipót szolgálatába áll és részt vesz ő is Bécs 1683-as védelmében, majd Buda visszavételében, ahol, mint már említettük, nem játszott fontos szerepet, bár a jobb kezére súlyos sebet kapott. Katonai karrierje a későbbi törökellenes harcokban ívelt fel. Az 1697-es zentai csata fővezéreként ismeretes a magyar történelemben. A győztes csata 200. évfordulójára rendelték meg a zentaiak Rónai József szobrászművésztől Savoyai szobrát, amelyet azonban a város nem tudott kifizetni. Végül Ferenc József vásárolta meg a szobrot és a fővárosnak ajándékozta. A sors iróniája, hogy Budapest legsikerültebb köztéri lovas szobra azon a helyen van felállítva, ami Mátyás királyt illetné meg, a közismerten magyarellenes császári fővezér helyett. A világszabadságért Közismert Bem és Demblnski szerepe a 48-as szabadságharcban. Mellettük azonban mások is beírták nevüket a magyar történelem lapjaira, így Jozef Wysocki, a Lengyel Légió parancsnoka. Wysockl (1809—1874) az 1830—31 -i lengyel felkelés leverése után a lengyel emigráció balszárnyához tartozott. 1848 novemberében jött Magyarországra, és megszervezte a Lengyel Légiót. Annak parancsnokaként előbb honvédezredes, majd tábornok, 49 nyarán hadtestparancsnok. A szabadságharc bukása után a Lengyel Légióval fedezte a vezető politikusok menekülését, és követte őket Törökországba, később Angliába. 1853-tól Franciaországban élt, anyagi gondok között, s Párizsban halt meg. A Múzeumkertben elhelyezett mellszobra kapcsán idézzünk fel egy éppen itt lezajlott, kevéssé ismert, a Lengyel Légióval kapcsolatos eseményt. „A zászlószentelési ünnepség nagy visszhangot keltett. November 26-án a légió tüzérségi díszlövések közepette vonult ki a budai laktanyából. A Lánchídon az alakulatot az 5. tüzérezred zenekara várta. Az éljenző tömeg lelkes kiáltásaitól kísérve érkeztek a Nemzeti Múzeum elé, ahol szabadtéri oltárt állítottak fel. Amikor az alakulat felfejlődve megállt az oltárral szemben, hintón megérkezett lengyel és magyar tisztek kíséretében a zászlóanya, Ruttkayné Kossuth Lujza. Ott volt Kossuth anyja is. Miután Sámuel Alajos, a városi parókia plébánosa felszentelte a lobogót, a díszvendégek szög eket vertek a zászló nyelébe, így vésve be a testvériesült népek szabadságának és szövetségének jelszavát. Az ünnepség végén az ékesszólásról ismert Dzierkowski mondott beszédet. A piros-fehér selyemzászló egyik oldalára a korona nélküli Sast festették, (a légió republikánus érzelmeinek bizonyítékaként) a másikra a Szűzanyát. A felső, piros felén a „Szabadságunkért és szabadságotokért" felirat volt látható. A nyél végén két szalag függött, egy zöld ,,A közös szabadságért" felirattal és egy piros a zászlóanya nevével. Másnap, november 7-én a zászlóaljat vasúton szállították Szolnokra, onnan hajóval Szentesre, majd szekereken az aradi várba. Aradnál kezdődik a Lengyel Légió hadi útja Wysockival az élén." (Wlodzimierz Mus: Lengyel Légió szervezése Magyarországon, 1848. november —1849. március, Hadtörténelmi Közlemények 1978. 3. sz.) Mieczyslaw Woroniecki herceg, a hírneves lengyel fejedelmi család utolsó tagja, a szabadkai 1. lengyel gyalogos ezred alhadnagya egyike volt azoknak a lengyel katonáknak, akik életüket áldozták a magyar szabadságért. Romantikus sorsának felidézéséül álljon itt Nemeskürty István „Kik érted haltak, szent Világszabadság" című könyvének egy részlete: huszonnégy éves fejjel honvéd ezredesként esett Temesvárnál 1849. augusztus 9-én a császáriak fogságába, s amikor közölték vele, hogy viszik akasztani: ebéden vendégelte meg hóhérját, s aztán a forradalmat éltetve, szivarra gyújtva állt az akasztófa alá. Ha valakinek sokáig kell a hetvenes trolira várnia a Kossuth tér sarkánál, s nem restelli fejét a megszokott szemmagasságnál följebb emelni: akkor a földművelésügyi minisztérium épületének falán ott láthatja Woroniecki herceg emléktábláját, és rádöbbenhet, hogy 1849. október 20-án e trolibusz-végállomás helyén akasztották fel ezt a ma már jószerint senki által sem emlegetett szabadsághőst, ezt a lengyel honvéd ezredest." Nemcsak a lengyel, hanem a bécsi haladó erők is magukénak vallották 1848-ban a magyar szabadság ügyét. A bécsi forradalom elbukása után két hullámban érkeztek Bécsből — hajón — az önkéntesek. Parancsnokuk, August von Mathey százados elesett az első csatákban. A magyarországra menekült egyetemisták csapata, a Bécsi Légió, Erdélyben Bem alatt vitézül harcolt, létszámuk a szabadságharc végéig 100 főből mintegy egyharmadára olvadt le. Amikor a budai vár falának keleti oldalán elhelyezett emléktáblájuk szemünkbe ötlik, emlékezzünk kegyelettel és tisztelettel e XIX. századi internacionalistákra. (S.M.)