Budapest, 1979. (17. évfolyam)

4. szám április - Pro Urbe Budapest — 1979

Csigó László felvételei PROURBE BUDAPEST-1979 DR. STEINER KATALIN APéterffy Sándor utcai kórház és rendelőintézet belgyógyász csoportvezető főorvosát négy évtizeden át végzett áldozatos gyógyító-nevelő munkásságáért s kerületi tanácstagi tevékenységéért tüntették ki a Főváros aranyérmével. Ismerkedésem a főorvosasszonynyal az újra-ismerkedés örömével járt. Amint megpillantottam otthona ajtajában, bizonyossá vált bennem: én ezt a találkozást már átéltem I Emlékezetünkben kutatva fürkésztük egymást. Igaz, hogy mindkét fiam a Péterffy utcai kórházban jött a világra — de a rendelőintézetben nemigen járhattam. S akkor hirtelen előbukkant a közös barát, aki az én veszélyeztetett terhességem idején, 1957 januárjában, kórházi ágyam mellé hozta őt a szomszédos rendelőintézetből, s külön is a gondjaira bízott. Megnyugtató mosolyok és félszavak mellett talán néhány jobb falattal is ő látott el azokban a nehéz, még sok feszültséggel teli hetekben. Steiner Katalin asszonyneve csak tetézte a meglepetéseket. Amikor férje, Erdős Péter is hazaérkezett, én ismét kizökkentem az újságíró szerepéből: hajdani egyetemi oktatómmal találtam szembe magam. Pirultam és elsápadtam, egy pillanat leforgása alatt újra átéltem egy szégyenletes elégtelen kínjait, az utóvizsga drukkját, ami csaknem harminc év múltán még mindig kísért álmaimban . . . Erdős Péter vidoran nyugtázta zavaromat, majd fel is oldotta: az eltelt évtizedek nemcsak az én névmemóriámat gyöngítették; az ő emlékezetében az arcok mosódnak össze . . . És távolról sem akadémikusi pózban, hanem egyszerűen férji minőségében telepedett közénk. Ezt az emberpárt 47 esztendő megannyi szép és gyötrelmes élménye, a szerelem, a barátság, a szolidaritás hármas köteléke kapcsolja egybe. A három közül csak egy is mekkora erőforrás! S ők mindből meríthettek. Talán ezért is oly harmonikus ez az asszony. Holott az életútja távolról sem idilli . . . A doktornő ősbudapesti, gyermekkora, diákkora élményei a VI. kerülethez kötődnek. Kilencéves volt, amikor az édesapja hirtelen meghalt, rákban. „Tulajdonképpen kilencéves koromtól egyfolytában és csakis orvos akartam lenni. Fiatalon arról álmodoztam, hogy a rákkutatásnak, a rákos betegek gyógyításának szentelem az életemet." A gimnáziumban kitűnő tanárai voltak, Turóczi-Trostler József az irodalmat, Rieger Richárd a matematikát szerettette meg vele. Élvezet volt a tanulás, az olvasás; és még nagyobb örömöt, igazi szellemi felszabadulást jelentett, amikor a diákmozgalomban résztvevő társai maguk közé hívták. Velük járt szemináriumra a Magántisztviselők Országos Szövetségének Andrássy úti helyiségébe, előadásokat hallgatott, túrákra járt, vitatkozott, falta a könyvéket: mohón szívta magába a szocializmus eszméit. 1931-ben érettségizett, s utána belépett a KIMSz-be. „Az éjszaka, amelyen ezt eldöntöttem — olvasom curriculum vitae-jében —, keserves volt; hogyan fogok helytállni a rendörségen, hogyan fogom elviselni a verést, a vallatást anélkül, hogy köpjek, hogyan fogok illegális találkozóra menni, lerázni a hekust, ha követ. . ." (Lebukás, kínzások, börtön: mindez bekövetkezett. És ő helytállt. De addig még 11 boldog, izgalmas évet élt át.) Az 1932/33-as tanévben iratkozott be a bécsi orvosegyetemre, s az itthon megkezdett agitációs munkát a bécsi magyar kommunista diákszervezetben folytatta. Hogy ki volt ennek a KIMSz-csoportnak a vezetője? Az én rettegett vizsgáztatóm. Az illegális mozgalom, a pártmunka mindkettőjük életét végigkísérte, miközben ők ketten többször is elszakadtak egymástól. 1938-ban, az Anschluss hírére a medika gyorsan továbbállt Bécsből; Svájcba ment, s újra belevetette magát a tanulásba. „A bécsi mozgalomnak nagy hibája volt, hogy szakmai munkánkat teljesen háttérbe szorította. Első a mozgalom!" így a Lausanne-i egyetemen fejezte be orvosi tanulmányait. 1939 decemberében, táskájában a friss diplomával, minden fontolgatás nélkül, hazajött. Mert „naiv" volt, mert „óriási hite" volt. Mai fogalmazásában: „Mert hülye voltam" — de jellemző, hogy ezt nevetve mondja; valószínűleg ma sem tenne másként. Azt gondolta: egy elhivatott orvosra szülővárosának minden körülmények között szüksége van. De csak nagynehezen lehetett ingyenes externista a Szabolcs utcai kórházban. A továbbtanulás, a szakvizsga lehetősége egyre távolodott. Viszont annál nagyobb örömmel fogadták a mozgalomban, ahol valóban égető szükség volt minden áldozatkész emberre. És ekkor találtak újra egymásra, immár véglegesen, Erdős Péterrel. A fiatal nő megállás nélkül végezte kórházi és pártmunkáját. Illegális sajtó, röpcédulák őrzése, terjesztése, titkos találkozók utcán és uszodában, sikeres akciók, állandósult veszélyérzet: a rendkívüli napok száma szinte észrevétlenül gyarapodott évekre. 1942: mindketten lebuktak. Az orvosnő csaknem egy évet töltött vizsgálati fogságban — férjét 6 évre ítélték! —; és átélte mindazt a borzalmat, amiről 1931-ben, azon az álmatlan éjszakán, még csak fantáziált. Kiszabadulása után főként a Vörös Segély akcióiból vette ki részét. Mint orvos, mindössze két alkalommal jutott keresőmunkához: először egy teljesen idióta szabolcsi arisztokrata mellé ajánlották be háziorvosnak, akit a kábítószerről kellett leszoktatnia; másodszorra egy öreg földbirtokos háziorvosa lett. Azon a Szolnok melletti pusztán érte utol a német megszállás, onnan hurcolták el. A börtönév és az ausztriai munkatáborban töltött esztendő: mindkettő olyan fizikális megpróbáltatásokkal járt, aminek elviseléséhez nagyon kellett az ő óriási lelkiereje. „Meg a szívósságom. És az optimizmusom! Mert ha az egész életemen végignézek: az optimizmusra később is, mindig nagy szükségem volt." Pontosan egy nappal az első szabad május elseje előtt vergődött haza, a romokban heverő szülővárosba; de megtalálta édesanyját, a férjét; és azon a május elsején önmaga törhetetlen életerejét látta megsokszorozódni az ujjongó emberáradatban. „Ilyen élményem még nem volt, és nem is lesz az életben. Csodálatos volt az egy beforr ás mindenkivel ..." És az orvosi elhivatottság ? Az ifjúkor nagyszabású tervei ? Ráébredt, hogy még mindig a pálya kezdeténél tart. Megkezdődött a szívós aprómunka, a maihoz nem mérhető, igen nehéz körülmények között. Rendelőkben dolgozott — a Csengery, a Trefort, a Hold utcában —, aztán üzemorvos lett. Még rosszabb körülmények, ismeretlen terep . . . Állandó aggodalomban élt, hogy a rozoga gyári berendezések kárt tesznek az emberekben; félt, hogy rájuk zuhan a daru; képtelen volt rájönni, hol a hiba a gépben, amelyik újra meg újra fölsebzi a munkás kezét; de a műszakiak rá sem hederítettek a jelzéseire. „A termelés az első, elvtársnő!" ő szentül hitte, hogy igenis az ember a legfőbb érték. Reggel héttől este hatig dolgozott, aztán sietett haza, két kislányához, férjéhez. Ezekben az években egy normális kórházi osztály volt a leghőbb vágya. 1952-ben lett segédorvos a Kútvölgyi úti pártkórházban. De örömébe nyomban üröm vegyült: a konstrukciós perek, az orvos-per árnyékában, a megfélemlített kollégák között a gyógyítómunka is kínszenvedéssé vált. A politikai bizalmatlanság légköre rövidesen férjét is körülvette: kizárták a pártból, eltávolították az egyetemről. Amikor az orvosnőt is elbocsátották a kórházból, már csak megkönnyebbülést érzett. 1953-ban került a Péterffy Sándor utcai poliklinikára, Bach Imre osztályára. „Itt lettem orvos", mondta tömören Steiner Katalin. A gyógyítás és a tudományos munka itt szerves egységet alkotott, ismét lehetett — kellett! — tanulni, referátumokat végighallgatni és készíteni; itt napról napra megméretett az orvos teljesítménye. 1955-ben végre letehette a belgyógyász szakvizsgát. (Most számoltam utána: a diploma megszerzésétől 15 — 16 év telt el addigra!) Ha az ide-oda hányódás késleltette is 4