Budapest, 1979. (17. évfolyam)

3. szám március - Vargha Balázs: Kálnoky László, a koporsókísérő bohóc I.

Csigó László felvétele Irodalmi városképek VARGHA BALÁZS Kálnoky László, a koporsókísérő bohóc I Hérakleitosz és Démokritcsz Talán csak nem neheztel meg Kálnoky László, hogy itt megismétlem, amit 6 mondott magáról. Mégpedig igen nyomatékos helyen mondta: Mi vagyok én? című versének utolsó sorában. Sok hasonló, önmagát páros abszurdumokkal jellemző sor csattanójaként. De hiszen csattanó az egytől egyig: Zongora a süketnémák intézetében, kőkorszakbeli táskarádió, csillagászati távcső egy szénbánya mélyén, szélmalom teljes szélcsend idején, lejárt belépőjegy egy elmaradt előadásra, kulcscsomó egy lebombázott lakáshoz, éjszakai napszemüveg, És végül: koporsókísérö bohóc. Ezt érzem a találatok találatának, amit utoljára hagyott. Ebben a paradoxonban fölsejlik az antik szereposztás: az egyik nagy görög filozófus, Hérakleitosz siratta a világot, a másik, Démokritosz kacagta. S ezzel mind a ketten el is parentálták. Sírás és kacagás ugyanannak a búcsúztatónak színe-fonákja. Nos, Kálnoky László egyszemélyben Hérakleitosz és Démokritosz. Verseinek egyik felét — és alkotó idejének is csaknem felét — a jajszavak töltik ki. Nem is sírás ez: könnytelen fekete kétségbeesés. Az életmű napos oldalán pedig irónia és önirónia virít. Mostanában örvendetes bőséggel: havonként jelennek meg kacagtató lírai emlékezésének újabb-újabb remek darabjai: Egy magánzó emlékirataiból. Iróniája mint apokaliptikus trombitaszó életre kelti egy kisváros ötven évvel ezelőtti, azóta elporlott és elfelejtett jeles személyiségeit. Gyengéden átemeli őket a polgári mulandóságból az irodalmi halhatatlanságba. Öniróniájának maga szabta határa: tiszteletben tartja saját fájdalmát, kétségbeesését. Neki a fájdalom szent. Hiszen nem sokkal azután, hogy őt szanatórium zárta magába, milliószámra zártak be embereket szanatóriumnál sokkal borzasztóbb intézményekbe. Talán ez is oka lehet annak, hogy a maga szenvedését sohasem magánügynek nézte, hanem egy atomnak a világméretű egészben. Szerény mutatványnak a nagy produkcióból, amely ezt hirdeti fekete neon betű kkel: A létezés rémségei. Inferno Versciklus címe ez a Lázas csillagon kötetben: A létezés rémségei. A szorosan összetartozó öt vers éppen a létezésről mond legkevesebbet. Rémségekről viszont sokat. Helyszínük nincs ezeknek a verseknek. Egy-egy sorban felcsillan a biológusok őstengere, egy régészeti ásatás vagy egy sziklabörtön a tenger hullámai közt, de mindez csak gyötrelmes vizsgálódások metaforájául szolgál. A képbe olykor beúszó alakok kiléte is bizonytalan. Egy kezdettől fogva elfuserált teremtés szüleményeinek látszanak: Távoli zúgás. A halott égbolt kárpitja lebben. Nagy madarak vagy angyalok szállnak ékes seregben? Diadalmas felfedezőknek flottája lel aranymezőket? Az egyre sűrűbb légen át zihálva erre törnek, szabad prédájuk a világ, átformálják a földet! Csak higgyék röptüket szabadnak; mint légypapíron, itt ragadnak.