Budapest, 1978. (16. évfolyam)
12. szám december - Ságvári Agnes: Brüsszel
Brüsszeli látképek XVII. századi metszeteken (Szerencsés János reprodukciói) utáni újjáépítés és az urbanizációs robbanás okozott radikális változást. A háborúk rendszerint döntő tényezővé válnak a városok fejlődésében. Hogy az ellenséges megszállás idején bevezetett építési, stílusbeli, városrendezési változások maradandók lesznek-e, vagy idegen testként kilöki őket a város, azt a későbbi fejlődés dönti el. Hogy képes-e a lakosság a rombolás után a hagyományos központ újjáépítésére, és hogy ez az újjáépítés milyen méretű, s mennyire korszerűen valósul meg — az minden esetben gazdasági erőkön, a város pénzügyi, igazgatási eszközein és lakói fölötti befolyásán múlik. Brüsszel céhes (azaz termelési) központját 1695-ben Villeroi francia marsall szétbombázta. Az újjáépítés Európa első tervszerű urbanisztikai határozata szerint ment végbe, amely megszabta még a következő századok folyamán szükséges kanalizációnak és az addig üres területek fokozatos beépítésének menetét is. A korai időktől kezdve a kőből, téglából épült középületek, bár változó funkcióval, nagyjából a XIX. századig megőrizték eredeti jellegüket. (A kapitalizmus fejlődésében a XIX. század végén bekövetkezett minőségi változás: az iparosodás, a piac kiszélesedése, a nemzeti újjászületés következményei és a városi lakosság struktúrájának módosulása kivétel nélkül mindenütt maga után vonta a hagyományos városok gyökeres átalakulását.) A z urbanizáció levéltári for-A rásai mind az adott főváros története, a társadalmi-politikai fejlődés városépítési, építészeti megnyilvánulása, mind az európai urbanizáció megismerése szempontjából döntő jelentőségűek. Azok a törvények és szabályrendeletek, melyeket akár a városi önkormányzat, akár a hatóságok adtak ki, mindig tartalmaztak a város építészeti képét illető pontokat is. Ezek az intézkedések következetesen megvilágítják az őket megelőző építkezések történetét. Brüsszelben pl. a középületeken és a „steenen"-eken kívül a magánépületek és a magánlakások fából meg vályogból épültek, és a XV. század első negyedéig szalmatetősek voltak. 1550-ben megparancsolják a lakosoknak, hogy a Marais negyed kivételével, a szalmatetőt cserépre cseréljék ki, míg egy másik 1556. január 7-én kelt rendelet megtiltja a faházak építését. A XVIII. században rendelet tiltja meg a város területén téglagyárak építését. Brüszszel városának utcáit többnyire oromzatos, vöröstégla homlokzatú, piros vagy fekete cserép tetejű épületek szegélyezték. Néhány fehér kőből épült templom és középület emelkedett ki közülük. Az a sajátos kép, melyet az új kor kezdetén minden holland és belga város nyújt, Brüsszelben két olyan nagy változáson ment át egymás után, melyek teljesen megváltoztatták a város külső képét. II. József uralkodása alatt elrendelték, hogy állítsák helyre az utcai homlokzatok tetővonalán levő tetőcsatornákat. Ennek a rendeletnek végrehajtása során sok oromzatot lebontottak. A francia megszállás idején viszont Brüsszel kezdett „fehér" várossá válni. Erre mutatnak az 1808-ból, 1812-ből és 1818-ból származó határozatok a homlokzatok „meszelésére" szolgáló állványzat alkalmazásáról, a színek kiválasztásáról és a homlokzat festésénél követendő eljárásokról. Az urbanisztika művészeti szempontjai belekerültek bi'.onyos kerületekre vonatkozó szabályrendeletekbe is, melyeket a város 1695-ös bombázása után adtak ki. Minden, a városrendezésre vonatkozó rendelkezést — melyek csak negyed évezrednyivel később láttak napvilágot — csírájában már tartalmaznak ezek az előírások. Kötelezővé tették az előzetes építési engedélyt, életbe léptették az építési szabálysértés és kihágás fogalmát, lehetővé tették komoly büntetések kiszabását — a pénzbírságot, sőt az esztétikai követelmények megszegése esetén az épület lebontásának elrendelését is. Minden épületnél meghatározták az engedélyezhető maximális kiterjedést.