Budapest, 1978. (16. évfolyam)

12. szám december - Tamás Ervin: Szarvas

partnerokkal kötöttünk együtt­működési megállapodást, ké­sőbb egy jugoszláv céggel, utol­jára az olaszokkal: a kooperációs termelés eléri már a 800 ezer dollárt! így bővíthetjük a vá­lasztékot a hazai boltokban. Szarvas sajátossága a szövet­kezeti ipar. A négy ipari üzem — négy szövetkezet. Együtt csaknem 900 millió forintot termelnek, s dicséretükre legyen mondva: ott segítenek a városnak, ahol csak tudnak. A Vas- és Fémipari Szövetkezet például 16 millió forintot költ építőipari részlegé­nek korszerűsítésére: Szarvason ugyanis 1980-ig 350 kisla­kást kell felépíteniök. 1980-tól pedig — elképzeléseik szerint — átállnak a „blokkos" techno­lógiára. * Idézzünk a „Címer-ABC" rö­vidre fogott várostörténetéből: „A város címerében levő szarvas a település első ismert címerében is szerepel, a város elnevezésére utal. A zöld mező a fejlett mezőgazdasági kultúrát, a háttérben az ezüstszínű hul-Az arborétum A Szarvasi Állami Gazdaság és a Tiszán­túli Talajjavító Vállalat központja hőszabályozóst készítenek. Nem régi keletű harmadik kooperá­ciós megállapodásuk sem, ame­lyet egy olasz céggel kötöttek jó és szép világítótestek gyár­tására. — Divat a csillár, a lámpa. A divatot pedig követni kell — tartja az elnök. — Egyedül nem volna erőnk a lépéstartáshoz, ezért szorgalmazzuk a minél nagyobb és többrétű termelési kooperációt. Először osztrák lámvonal a Köröst, a szarvas agancsai között a sugaras arany­színű nap a tudományt, a hala­dást szimbolizálja." Szarvas és környéke mind a kőkorszakban, mind a bronz- és vaskorszakban lakott település volt, később fontos révátkelő. A helység nevét adó Szarvas­halom embernek, állatnak mene­déket nyújtott, a honfoglaló magyarok is letelepedtek itt. A középkorban már jelentős falu, palánkvára azonban a törökök kiűzése után elpusztult. A kiet­len pusztasággá vált vidékre 1722-ben Harruckern János szlo­vák és magyar családokat ho­zott, s a település hamarosan mezővárosi státust és vásártar­tási jogot nyert. A XVIII. szá­zad végén Tessedik Sámuel, a nagy magyar agrár- és pedagógiai reformer szerzett hírnevet a városnak. 1780-ban mezőgazda­sági és ipari iskolát alapított Szarvason. A település fejlődését előnyö­sen szolgálta a mezőtúri, a mezőhegyesi vasútvonal és a villanyhálózat kiépítése. A szarvasi ipari és földmunkások odaadóan vettek részt a Tanács­köztársaságért vívott harcban. „Ki fognak kelni ama virágok, melyeknek magvait talán idő előtt, talán terméketlen földbe, jó remény fejében elvetettem ..." — bizakodott egykor Szarvas lelkésze, Tessedik Sámuel. Hogy honnan kászálódott a szellem napvilága felé a település, Tesse­dik naplójegyzetéből is kiol­vasható: az utcák keske­nyek, egyenetlenek, nevezetlenek, szeméttel és ganéjjal teljesek, s imitt-amott döglött kutya s macs­ka ..." Furcsa egy lelkész, aki ilyesmiket ír: „Az emberek min­dennap kétszer, sőt háromszor mennek kedves templomukba, és még sincs kenyerük. De nem csoda, hiszen 3—4—500, sőt 600 leg­jobb munkaórát imádkozással töl­tünk el és kötelességszerű munka nélkül tettünk tönkre." Termé­szettudományos műveltség és társadalomtudományok iránti fo­gékonyság párosult benne a ki­tartó népműveléssel. A mező­gazdaság fejlesztésének propagá­lója, iskolareformer; nézetei a haladó polgárság gondolatvilá­gát tükrözik. ,,Mennél nagyobb a szabadság és a tulajdon, annál könnyebben lehet az adóra valót megkeresni, s az adókat viselni. Mit kell cselekedni, hogy ezeket feljebb verhessük? Szabadságot és tulajdont adni!" — írja egyik könyvében, melyben az ideális falu körvonalait rajzolja meg. Szarvas hű maradt lelkésze Tessedik Sámuel szobra emlékéhez. Bár 1806-ban bezár­ja kapuit a gazdászati és ipar­iskola, szelleme tovább él. Szarvas ma is otthona a mező­gazdasági kutatásoknak, iskola­város és a környezetvédelem egyik mintavárosa. Az egykori lelkész kezdte meg a mocsarak, a belvizek lecsapolását, a csator­nahálózat kiépítését, ő honosí­totta meg a lucernát, az akác­fát és a répát, ő kezdte termővé tenni az alföldi sártengert. Mai követői, az Öntözési és Rizster­mesztési Kutató Intézet munka­társai növényeket nemesítenek, s az öntözés egyre hatéko­nyabb módszereit dolgozzák ki. Szarvason kapott helyet az or­szág egyetlen öntözéssel foglal­kozó, felsőfokú agrártanintézete, s itt működik a Haltenyésztési Kutatóintézet is. Kiss Gyula, a Kortárs 1969. szeptemberi szá­mában megjelent szociográfiájá­ban írja: „Tessedik valóságos, majd árnykeze fogja, vezet e népet, örök például, hogy a te­remtő gondolat akkor is megleli a tennivalót, ha kísérleti műhelyül nem egy országot, hanem csak egyetlen falut kap a sorstól." Szarvas kitartó település: har­madik alkalommal avatták vá­rossá 1966-ban. A történelem hullámvasútján utazó országré­szek hol cammogó csigalassúság­gal, hol pedig dinamikus gyor­sasággal fejlődhetnek — ez te­remtett változó viszonyokat, s ezzel egyetemben sokszor vál­tozó települési rangot Szarvas­nak. Abban az időben, amikor újra oklevélben ismerték el vá­rosi státusát, így írt a Népsza­badságtudósítója, Tóth Pál: „Mi­lyennek látják városukat a szarvasiak? Aminta kő-és földku­pacokat kerülgetik az emberek, így tréfálkoznak: fel van túrva a főutca, tehát várossá lettünk. De ugyan miféle város ma 11

Next

/
Oldalképek
Tartalom