Budapest, 1978. (16. évfolyam)

12. szám december - Major Máté: Lakásaim — otthonaim

nagymintás, sötét színű tapétákkal, melyek bár a Magyar Műhelyben készültek — Kozma Lajos tervezte őket —, megakadályozták bútoraink, színben-vonalban tiszta kirajzolódását a falakon. Megromlott a lakáskép. Ablakaink a tágas udvarra-kertre nyíltak, a Rózsadomb étterem teraszára, ahol nyáron kora estétől legalább éjfélig szüntelenül harsogott a dzsessz. Ismét menekülnünk kellett. Menekülésünk napján gyilkolták meg Sallait és Fürstöt, a két esemény emlékezetemben elválaszthatatlan egymástól. Most a Káplár utcába hurcolkodtunk egy bérház második emeletére, melyet az akkor jónevű Fenyves és Fried építészcég tervezett. Attól voltak jónevűek, hogy a viszonylag legjobb kommersz bérházakat produkálták, nemcsak tervben, hanem épületben is. Ez a ház is ilyen volt. Kétszoba-hallos elrendezése kielégítően funkcionált, a szobák utcai fala teljesen felnyitva engedte be a napfényt és a Városmajor levegőjét, fűteni is jól lehetett. Mi kellett volna még? Ismét állás és jó egészség. Az előbbi makacsul került, az utóbbi váratlanul elhagyott. Az anyagiak szűkössége és a véletlen lehetősége mozgatott meg bennünket. Az időben nősült meg feleségem unokabátyja, Fenyő György, a festő (Miksa bácsi fia), és elvette Hatvany Lajos lányát, Violát. Az asszonnyal — többek közt — egy villa járt Budán, a Bakator utcában, és a villa-telken egy emeletes műteremépület is, az előző férj, Halápy János műtermével. Ezt az utóbbit kaphattuk meg rokoni alapon, tehát olcsón — s még a mi igényeink szerint át is alakíthattuk. Akkor éppen egy kétszemélyes vállalkozói cég egyik tagja voltam, s nemcsak ezt az átalakítást, hanem a villa átépítését is vállaltam. S ez volt a baj. Mit tagadjam, az „építtető" nem volt megelégedve saját villáján végzett vállalkozói munkámmal, s ezért egy évi ittlakás után felmondott. így még egy átmeneti lakást kellett bérelnünk. Ez volt a Somorjai utcai lakás — egy ikerházban —, melyet nem kisebb építész tervezett, mint Fiala Ferenc, Szálasi sajtófőnöke. Ez aztán valóban csak átmeneti lakás lett. * A sas-hegyi ház, melyet nemcsak én terveztem, hanem építőmesterként (négy lakással és központi fűtéssel) én is építettem, nyolcvankilenc nap alatt készült el, de, bár 1934 karácsonyán már készen állt, nedves volta, nehezen kifűthetősége miatt, csak 1935-ben lett mindnyájunk lakóházává. És — végre! — lezárta, legalább is egy időre, vándorlásainak sorát. Anyagi okokból — munkanélküli lévén — először abba a földszinti garzonlakásba költöztünk, melyet eredetileg külön műteremként akartam használni (ilyenem aztán soha többé nem lett). Két egész év is elmúlt, amíg innen a második emeletre költözhettünk. Ez sem felelt meg ugyan lakásideálunknak, hiszen csak kétszobás volt, ennek ellenére rövidesen bebizonyította, hogy az „ideális" lakás sem feltétele az otthonnak. A mi nagy szobánk, melyben közös családi életünket és nappalainkat meg a mi éjszakáinkat töltöttük, és fiam külön kis szobája igazi otthonná emelték lakásunkat. A ház, a Sas-hegy csúcsának közelében, rossz épületekkel még alig rontott tájban állott úgy, hogy a kis szoba ablaka a csúcs felé, délre, a nagy szoba több mint nyolcméteres ablak-erkélyajtó-üvegszalagja pedig keletre nyílott, és befogadta az egész pazar látványt, a Várat és a Gellérthegyet, előttünk, köröttünk egész Budát és Pestet. Szinte benne éltünk a természetben. A lakásban pedig folytatódott a modernizálódás, szaporodtak könyvpolcaim, az egyik olvasó-sarkot kitöltötték a Breuerutáni első magyar csőbútorok, melyek még ma is sokkal jobbak minden azóta csinált utódjuknál. Ádám fiam egy használt, de jó hangú fekete pianinót kapott (mindhárman tanultunk zongorázni, eredménytelenül, de nem haszontalanul), én pedig egy új munkaasztalt, melynél megkezdtem azóta is folyó babrálásaimat, előbb papír-tervekkel, azután kizárólag írással. S végül ekkor szereztünk feleségemnek egy franciaágyat, mely irodalomtörténeti nevezetességű darabja otthonunknak: Gyömrői Edit ezen analizálta József Attilát. így gyarapodtunk, és lettünk — minden körénk robbant szörnyűség ellenére — egyre boldogabbak. Mint életünk legszebb éveire emlékezünk a Sasfiók utcában töltöttekre. Amikor a Margit-híd felrobbant, egyszerre türelmetlenül úgy éreztük, hogy elébe kell mennünk a felszabadulásnak. Lovasszekérre raktuk legszükségesebb holmijainkat, és át a bombákkal megrakott Erzsébet-hídon, Pestre költöztünk. Persze a súlyos elszánás oka nem csak az említett volt. Miként feleségem családjának tagjai is másutt, jó barátoknál, kaptak menedéket, otthonunkat, a ház jó részét nekünk is baráti búvóknak kellett rejtekül átengednünk. S ezzel lényegében mindenünket otthagytuk, kiszolgáltattuk a pusztulásmegmaradás alternatívájának. Röviddel a háború után kiderült, hogy a ház is, a lakásunk is, csaknem mindenünk, még féltett könyveink túlnyomó része is kevés sérüléssel megmaradt, csak éppen első igazi otthonunkba nem tértünk vissza soha többé. Pesten, Imre bátyám és családja bérelt kétszobás lakása fogadott bennünket, a Kálvária tér egyik barátságtalan házában, idegen falak, bútorok között nekünk is juttatva három fekvőhelyet. Ebben a házban két egész esztendőt kellett kibírni. Nekem ugyan kevesebbet, mert — bár sosem voltam katona — felszabadulásunk pillanatában (1945. január 13-án) hadifogságba estem, s onnan csak tiz és fél hónap múlva térhettem vissza, miután megismerkedtem egykét sokkal alantabb való „lakás" fogalmával. Itthon szép Duna-hidjaink még a folyóba zuhantan torlasztották a jeget, vizet, a budai ház helyreállítása sem történt még meg, újonnan kapott hivatalom is Pesthez kötött, lemondtunk hát a visszaköltözésről. Az Országos Társadalombiztosító Intézet — melynek műszaki osztályán tíz éve dolgoztam — ebben az időben állította helyre egyik, a Nádor és a Feleségem szobája, jobbra az irodalomtörténeti nevezetességű fekvőhely 7