Budapest, 1978. (16. évfolyam)

11. szám november - Vargha Balázs: Ladányi Mihály versei L. M.-ről

Öreg minden. A forradalom dobálni való hegyes köveken köhögve guggol .. . Öreg minden Milyen lesz ennek az 1928-ban írt versnek új változata az 1960-as és 70-es évek fordulóján, Ladányi Mihály továbbköltésében? A vers címe: Vének. És van egy tökéletes sora: A jelen kenyerében verejtékünk a só. A vének mondják ezt. S ha ilyen szépen ki tudják mondani, úgy illene, hogy igazuk legyen a versben. Homályos és büdös kávéházsarokban motyogunk hozzád. Forradalom. Szétszóródnak a kiválasztottak. Elkeveredtünk, ritkán halljuk beszéded, Ülünk és álmodozunk, vérünk lecsendesül, ökleink elszáradnak. Sandán lesünk az utánunkjövőkre: az öklük csenevész, dallama is hamis a szavuknak . . . A vers csattanója: letépve szemükről az apák tenyerét nyüzsögnek a fiak odakint, de ők is épp ily magukrahagyottan. A címbeli vének kétféleképpen érthető. Eszerint pedig két igen különböző megoldása lehetséges a versnek. Valóban öregek-e ők, a forradalom veteránjai? Vagy egy idő előtt lehervadt, kiégett nemzedék koravénjei? Kortársai, akiket ilyennek lát L. M. Ezt a másik jelentést támogatja a vers nyomatékos személyessége. Kölykeink belénk miért rúgnak? Eletünk miért csupa kétely? Mért feszülünk árnyékaink keresztjére naponta? És miért okolják egymást a nemzedékek — amiből közben jól megélnek — a saját vétkükért? Aki ilyen indulatosan ontja kérdéseit — mondták róla egykor —, annak a forradalom sem elég forradalmi. Túlzónak, forrófejűnek minősítették. Még anarchistának is. Fölvette a kesztyűt. Nem úgy, hogy azt felelte: igenis az vagyok. Hanem úgy, hogy föltárta a gyanú eredetét: Mikor bekóboroltuk a sikátorokat, köszöntek is nekünk, és fogadták, ha odaköszöntünk nekik. Hozzájuk énekeltem én, és erre mondták itt-ott: „Hadd írja csak Ladányi az anarchista kis verseit. .." Azt hiszem, semmi kétség így már tiszta abszurdum: az a költő, aki ritka kivételképpen érti a munkásokat és meg is érteti magát velük, az már gyanús egyéniség? Hogy ilyen könnyedén tud szólni róla, már az is bizonyítja: tisztázódott ez a régi, nem kellemes vitapont. Erre az L. M. monogramú tüskére, szálkára szüksége van közéletünknek. Beleértve költői közéletünket is. Visszatérve arra a kérdésre, hogy a „vének" melyik nemzedékéről szól a vers: az is meglehet, hogy mind a kettőről. Vagyis arról, hogy a nemzedékek miért tartják egymást — és magukat is — gyöngének, elégtelennek. Még és már gyöngének. Sokat hallottuk-olvastuk . tizenöt-húsz évvel ezelőtt azt a tételt, hogy „nálunk", a szocializmusban nincs generációs probléma. Mostanában már nem szokás ezt így emlegetni. A nemzedéki konfliktus nélküli társadalom elve a konfliktusmentesség esztétikájának egyik elágazása volt. Egyébként sci-fi témának beválna talán: milyen volna az életünk, ha vének-öregek-meglettek-felserdültek-serdülők között nem teremne feszültség. Ha irodalomban-művészetben-tudományban békésen megférnének kezdők és beérkezettek, mint az aranykor-legendákban a tigris és a bárány. Vagyis: akik ma kölcsönösen tigrisnek tartják egymást, fölismernék egymásban a bárányt. „Más költők" A múzsákat szépséges istennőknek álmodták meg az ókorban. Semmi kifogás nem eshet tehát, ha egy jelenkori költő jó nőnek látja múzsáját, aki nem röpke homlokcsókra száll le hozzá a Parnasszusról, hanem bizalmasan lezökkenti fenekét az ágyra. A költő pedig mi mást tehetne: Nyiltan szoknyád alá nyúlok múzsa és kitapogatom vaskos ívét farodnak Vers De a múzsa másokkal is csókolózik. Lehet, hogy szubtilisebb csókokat osztogat nekik, de mégiscsak hűtlen mindegyikhez. L. M. kertelés nélkül bevallja, hogy dühíti a többi költőnek a létezése is, hát még a sikere. A pályatársakról epés epigrammákat írt, mint példaképe, Martialis. s előjönnek a szép polgárleányok cukros dizőzi ambicióikkal előjönnek az enervált fiúk fogorvosi és bölcsészdiplomákkal s jönnek foszló nemesi címerekkel a sokáig sarokba-szorítottak és máris ott ragyog a népmosoly a többszínnyomatos lapban mint egy fogpasztareklám Parlando Néhány sorba sűrített kritikák villognak elő verseiből. Természetesen név és kötetcím megjelölése nélkül, mert a líra illemtana így kívánja. Más költők is kiruccannak időnként efféle kritikai portyára. De Ladányi ciklusokon keresztül folytatja a vagdalkozást, nem enyhülő indulattal. Jobban tenné talán, ha egyszer-egyszer szabályos kritikát írna a célbavettekről. Akár költőről, akár irodalmi jelenségről, ami szemet szúrt neki. Ahhoz is hozzásegítené ez, hogy a maga költői sajátosságait élesebben meghatározza - a határ szónak eredeti értelmében is: mivel más ő, mint a többiek. A versbeli célzások műfajának legérzékenyebb gyengéje, hogy nem köteleznek semmire. . . . legjobb csak ráokádni a papírra, ettől remekmű minden irka-firka, s a kunst-stikli uralja a világot. Az egyik drótból, konzervdobozból kölcsön idegbajból ALKOT a másik . . . Műélvezet Nem is tudhatjuk biztosan, hogy költőkről mondja-e ezt, vagy képzőművészekről, vagy általában az elkésetten modernkedő alkotókról. Az elhatárolás, a maga művészetének felmutatása végülis versben sikerült. Csak abban sikerülhetett. Összegyűjtött verseinek kötetét az Epilógus cíművel zárja: Nem lágyszavú költemények ezek, estéktől sáros arcomból röppen fel csak a kitépett tollú szél, csak szemem zöld esőcseppje billeg háztetők piszkos lapulevelein, melyek alól penészes álmokat szívnak ki a szellőzőaknák. Vagyis nem hangulatos költemények ezek, csökönyös, bezárt ajtók leginkább lerontott házak téglarakásain. Büntetőjogi felelősségem tudatában és derékig belemártva már a halálba és Archimédész törvénye szerint halálból kiszorított életemmel vonítom, nem költemények ezek, csak csillagok kutyaláncon. Még mindig több a dekoráció, mint amennyit a vers lényege megkívánna. De ha tartozik-követel két hasábjába osztom, amit a vers eltalált és amit elszalasztott, akkor több elem kerül a jobbik oldalra. A „kitépett tollú szél" jó volna, de hogy az arcából röppen fel, azt el nem hitetheti. A „penészes álmokat szívnak ki a szellőzőaknák" elég önálló kép ahhoz, hogy József Attila elvállalhassa szellemi gyermekének. A bezárt ajtók paradoxona teljes költőerejében mutatja L. M-et, bár a leginkább szó nem illik ide. A halálból kiszorított élet archimédeszi képét csak a „büntetőjogi felelősségem" gyengíti egy fokkal. Nem azért, mert bürokrata közhely (azokból is válhat tökéletes versmotívum), hanem azért, mert nem elég szilárd a kapcsolódása a következőkhöz. A „csillagok kutyaláncon" elég sejtelmes ahhoz, hogy sokat sejtetőnek fogadjuk el. Ladányi Mihály elég fiatal és elég erős költő ahhoz, hogy az ars poetica műfajában is fölülmúlja még önmagát. Többször is. 23