Budapest, 1978. (16. évfolyam)

10. szám október - Zolnay László: Corvin János herceg képmása egy Vág menti templomban

A Budapest postája 1014 Országház utca 20. „Én terveztem fővárosi mérnök koromban..." Számomra különösképpen érdekes volt a folyó­irat ez évi 7. számában Szombathy Viktor „Budai nyomozás a Toldi írójának emlékei után" című cikke. Ugyanis a szóban levő teret, mely később a Hollósy Simon utca illetve tér nevet kapta, a Né­metvölgyi út és a Böszörményi út felől odavezető utcákkal együtt, határozott emlékezetem szerint én terveztem fővárosi mérnök koromban, a főváros akkori Építésügyi és városrendezési ügyosztályán, becslésem szerint az 1935-öt követő években. (1934-től 1945-ig működtem ott.) Egyike volt az akkor szokásos, főként parcellázásokkal, útnyitások­kal kapcsolatos rutinmunkáknak, amelyeknek sorsát nem követhettem, nem is tudok róluk. Csak jóval később, arra járva fedeztem fel — s ak­kor jutott eszembe egykori tervem —, hogy e tér és a hozzávezető utcák a terv szerint egységesen beépültek, a fák megnőttek. Megítélésem szerint a harmincas évek vége és a negyvenes évek eleje kö­rül, magánépítkezésekkel épülhetett be. Öröm­mel tudtam meg a cikkből az épületeket tervező építész és a kivitelező nevét. Az általam készített terv ugyanis csak a téralakra, utcavonalakra, fásí­tásra s a telekosztásra, a beépítési módok, magas­ságok meghatározására irányult. Granasztói Pál Hogy jobban érezzük magunkat Említést érdemel, hogy ott, ahol látszik nyoma a helybeliek, a lakók nemcsak szavakban megnyilvá­nuló növényszeretetének, hanem az ismételt öntö­zéseknek, gyomlálásoknak, esetenkénti kapálások­nak és más hasznos, különösebb szakértelmet nem kívánó tevékenységének, csaknem hiánytalanul megmaradtak a tekintélyes mennyiségű közpén­zen telepített parknövények. Közülük még azok is szépen virulnak, amelyek közismerten kényesek. Ahol viszont teljesen magukra, illetve a szűkös dol­gozói létszámmal rendelkező parkfenntartókra ma­radtak a növények, ott kevés kivétellel kipusztul­tak. A lakások közvetlen környezetében levő növé­növények gondozásba vétele tehát, ha kevéssé lát­ványos is, de sok haszonnal járó környezetformáló tevékenység lehet. Igaz, ez nem mentes az árnyol­dalaktól sem. Ezek oka legtöbbször az alapjában jó­indulatú, de végül rosszul végződő egyénieskedés. Nem is egy helyen a lakók azzal kezdik a kertésze­ti dolgozók által szakszerűen és tervszerűen elül­tetett növények istápolását, hogy a saját, rend­szerint feladni kényszerült kiskertjükben megszo­kott mintájára átültetik a növényeket. Visszatérő látvány, hogy a lakótelepi parkok többé-kevésbé harmonikusra sikerült összképét egyre-másra megbontják a mesterkéltségükkel ki­rívó sövények, a kisebb-nagyobb térrészeket kere­tező bokorsorok, szabályos rendben ültetett facse­meték, sírhantszerűen felmagasított virágágyások mélyen kitaposott utakkal övezve. Hasonlóan ki­ábrándító hatású a kiskertekből átmentett, de közparkba nem illő krizantém, dália s hasonló kis­kerti virágok zavaros tarkasága. Ezekbe káposzta­fej, zellertö és ki tudná felsorolni, még mi minden vegyülhet. A harmóniabontó, a megragadó összképet szer­tefoszlató lakótelepi kertészkedés mögött kétség­telen a jó szándék és az időt, fáradozást sem kímélő igyekezet. Kevés ugyanis az olyan hely és iehető­ség, ahol a budapestiek kiélhetik egyéni kertész­kedő hajlamaikat. Elképzelhető, hogy milyen erős hiányérzet ébredhet föl előbb-utóbb azokban, akik életük egy részét — vagy éppen a javát — olyan la­kásban élték le, amely ugyan többnyire nélkülözte a lakótelepi lakások komfortját, de legalább talpa­latnyi szabad területrésze volt, ahol úgy ültethet­tek és ápolhattak növényeket, ahogy a legjobbnak látták. Sokaknak ez volt a legkellemesebb, ideg­nyugtató és egyébként is egészséges időtöltésük. Nem lehetne az ebből való kirekesztettség és a helyébe lépő bezárkózás, tétlenség ellen orvossá­got találni lakótelepeinken? Bizonyára akadna ilyen, csak meg kell találni a megfelelő formáját. Akkor is, ha látszatra ez in­kább csak az idősebbek érdeke; hiszen előbb-utóbb a ma és a jövő fiataljai szintén szembekerülnek ez­zel a gonddal. A kiskertek birtoklása sem lehet tö­kéletes és mindenkor kedvező megoldás erre, nemcsak az idősebbek mozgáskorlátozottsága kö­vetkeztében, hanem a parcellázható területek és az erre fordítható összegek végessége miatt is. A követésre méltó lehetőségek egyikével élők közül néhányan már hallattak magukról. Érdemes felfigyelni példaként is említhető igyekezetükre. Azokról van szó, akik lakótelepi lakásukból már olyan kis, közeli — a többitől ügyesen elhatárolt — parkrészbe járhatnak le kedvük, idejük szerint, melynek egy-egy részét saját maguk rendezték be, ízlésüknek, igényüknek megfelelően. Ha apróságok is ezek, fontosak, mivel hozzájárul­hatnak ahhoz, hogy minél többen otthonosan érez­zék magukat a lakótelepeken lakók mind népesebb táborából. Komiszár Lajos egy. adjunktus Bp. XII., Határőr u. Pest megye és a Főváros „Nagy érdeklődéssel olvastam a Budapest 78/6. számában a Pest megye a fővárosért című írást — írja K. Nagy János (Bp. XVI. Sasvár u.). — Azt hi­szem, hogy újszerű tanulságokkal szolgált a cikk. íme, mi mindent tehet egy megye, annak érdeké­ben, hogy tehermentesítse az oly sok szempontból zsúfolt fővárost. És teszi ezt úgy, hogy eközben — természetesen — a maga javát is szolgálja. Ismert tény, hogy jelenleg több mint 200 ezren járnak be dolgozni Budapestre, s ezek túlnyomó többsége Pest megyéből, az úgynevezett agglome­rációs övezetből. Magam is közgazdász vagyok, és közvetlenül is foglalkozom a munkaerő-helyzettel. Pontosan úgy van, ahogyan a cikkben olvasom: ez a 200 ezer főnyi munkaerő nélkülözhetetlen a buda­pesti iparban. De azt hiszem, fel kellene készülni arra, hogy ez a szám esetleg csökkenni fog. Bár a munkaerő-mozgást igen nehéz évekre előre meg­ítélni, és az is tény, hogy Pest megye lakosságának gyarapodása talán a legmagasabb az országban (8— 10 éven belül körülbelül 100—120 ezer ember ván­dorolt be valamelyik főváros-környéki községbe), ennek ellenére lehetséges, hogy a bejárók száma a jövőben csökkenni fog. De hadd térjek vissza a legfontosabbra: hogy milyen sokat tett Pest megye a fővárosért. Kölcsö­nösségi viszonyról van szó; a főváros is sok min­dent tett és tesz a jövőben is Pest megyéért. A fővárosban ma már nagyon nehéz várakozás nélkül vásárolni, az üzlethálózat kapacitása nem győzi a folyton növekvő forgalmat. A cikkben fel­teszik a kérdést: hol bonyolítsák le vásárlásaikat a fővárosba bejáró dolgozók? Budapesten vagy alakó­helyükön? Nos, az írásból kiderül: Pest megyében helyesen ismerték fel a tehermentesítés jelentősé­gét, és ma már jónéhány vidéki áruház, bevásárló központ nyújt kényelmes, jó bevásárlási lehetősé­get. Örömmel és nem kis meglepetéssel olvastam, hogy ma már nem utaznak mindenért Budapestre jónéhány Pest megyei körzetből, miután lakóhe­lyükön jobb az ellátás, mint a zsúfolt fővárosi áru­házakban. Ezt kellene még több helyen megvalósí­tani." Hogyan élünk? Hogyan éljünk? Lapunk évek óta napirenden tartja a lakótelepi ember, a lakótelepi család életmódjának változá­sait. Ezúttal több levélírónk (Márton M. Béla XI. Ulászló u., Cziba Ferenc XI. Szakasits Á. út, Ku­tassy Kálmánná XXIV. Füredi út) is írt erről a té­máról. Valamennyien megegyeznek abban, hogy a lakó­telepi életet éppúgy meg kell szokni, mint a nem lakótelepit, bár ez utóbbi sokkal könnyebb volt, hiszen magával hordozta a megszokott életformát. „Milyen legyen a lakótelepi életforma? — teszi fel a kérdést levelében Cziba Ferenc. — Szerintem nincsen helye a türelmetlenségnek. Mindenekelőtt az együttélés szabályait kellene jobban tudatosíta­ni. Tehát azt, hogy nagyobb legyen a csend az esti órákban, se tévé, se magnó ne zavarjon senkit. Ezekre vannak általánosan érvényes szabályok, de úgy vélem, hogy a lakótelep mégis sok szempont­ból kivétel. Sokhelyütt ezrek és ezrek laknak a legközvetlenebb szomszédságban, mégis alig tud­nak egymásról valamit. Nos, éppen itt kell a na­gyobb megértés és türelem. Az idő azután itt is meghozza az eredményt." „Jobban kell bízni a fiatalokban! — írja a többi között Márton M. Béla. — A lakótelepi életet első­sorban ők tehetik szebbé, jobbá, mássá. A fiatalok, mindenekelőtt a fiatal házasok, szerintem szívesen résztvennének (számosan részt is vesznek) társa­dalmi megmozdulásokban, ha erre meghívják őket. Munkámmal jár, hogy sokat megfordulok a lakó­telepeken; tanúsíthatom, hogy szívesen szót vál­tanak velem idegenek is. Az együttélés adva van, miután „összezártan" él a rengeteg ember, ám ez még korántsem jelenti azt, hogy sikerül kialakítani a szocialista együttélés új szabályait. Szerintem a legtöbbet a Hazafias Népfront tehetné, amely a ta­nácsokkal karöltve számos kezdeményezésnek le­hetne elindítója vagy folytatója. Mert azért az az igazság, hogy kiváltképp a régebbi lakótelepeken (pl. Újpalotán) sokat változott a helyzet, mégpedig előnyösen. Most arra kellene törekedni, hogy a már megszerzett jó tapasztalatokat minél hama­rabb elterjesszék az új lakóközösségek között." „Hét hónapja lakom a telepen — írja Kutassy Kálmánné — és az az érzésem, hogy a liftben odave­tett kedves szavak sok mindent takarnak, mégpe­dig azt, hogy jó néhányan szívesen kötnének új barátságot. Azt hiszem, ezt nem lehet összetévesz­teni a régi értelemben vett szomszédolással. Ennek az idéje itt lejárt. De valahogy hiányzik az a keret, ami lehetőséget nyújt egymás kicsit alaposabb meg­ismerésére. Sajnos, ilyesmire nekem sincsen javas­latom, de úgy gondolom, hogy ha sok emberben megvan a szándék az új baráti kapcsolatok kialakí­tására, akkor az előbb vagy utóbb, de mégiscsak kialakul." 48

Next

/
Oldalképek
Tartalom