Budapest, 1978. (16. évfolyam)

10. szám október - Kende János: A forradalom hétköznapjai

szerezniük. Szervezkedtek — mint az Kosztolányi Dezsőnek a Pesti Hírlapban megjelent ironikus tudósításából kitűnik — a vagyontalan arisztokraták is, hogy a készülő földreform esetén birtokot kaphassanak. A történelmileg legjelentősebb új, forradalmi szervezet, a KMP megalakulását közvetlenül nem kísérhetjük nyomon. Azoknak az erőknek a tevékenységét, amelyek túl kívántak lépni a polgári demokratikus forradalmon, 1918 november végén, december elején csak egy-egy röpcédula jelzi. így kaphatunk hírt róla, hogy egyesek létre akarják hozni a Független Szocialisták Magyarországi Csoportját, míg mások egy Marx-Kör megalakítását tervezik, majd egy bordó röplap hírül adja, hogy Kun Béla hazaérkezett, s az újpesti munkásotthonban előadást tart az orosz forradalomról. Ezek a dokumentumok is jelzik a forradalmi erők táborán belül kialakult áramlatokat, azt a pezsgést, amely különösen Kun Bélának és társainak november 17-i hazatérése után erősödött fel a baloldalon. A kávéházakban, magánlakásokban, szakszervezeti helyiségekben folytatott tanácskozásokból 1918. november 24-én megszületik a forradalmi folyamatnak új utat szabó erő, a Kommunisták Magyarországi Pártja. A történelmi eseményről néhány napig szinte semmit nem tud meg a közvélemény. Az új pártot a hallgatás fala fogja körül a szociáldemokrata vezetés „jóvoltából", hiszen a régi vezérek az utolsó pillanatokig remélik, hogy Kun Béla kísérlete csődöt mond, s a „tékozlófiúk" végül visszatérnek az MSZDP-be. A Népszava 1918. december 1-i száma ködösen megfogalmazott tudósításban számol be a Munkástanács november 29-i zárt üléséről. A közlemény szerint a napirend előtt Chlepkó Ede, a kispesti Lipták-gyár főbizalmija szólalt fel, majd a tanács többsége határozatban foglalt állást a pártegység fenntartása és a koalíciós kormány támogatása mellett. Az egykorú olvasó aligha értette meg ebből a hírből, hogy kik ellen kell megvédeni a szociáldemokrata párt egységét és a kormányt, de mi már tudjuk: Chlepkó Ede, a KMP KB tagja, bejelentette a Budapesti Munkástanácsnak a Kommunisták Magyarországi Pártjának megalakulását. A csend ellenére a közvélemény megérezte, hogy valami történt. A polgári sajtó egyszerre hevesen kezdte támadni a bolsevizmust. A legképtelenebb rémhíreket közölték a lapok a szabad szerelem bevezetéséről, a kultúra megsemmisítéséről, a terrorról. Hatvany Lajos folyóirata, az Esztendő „nehézágyút" vetett be a harcba: válogatást közölt Gorkijnak 1917 végén keletkezett, a forradalommal szemben igen kritikus írásaiból. De megszólalt az érdeklődés, a rokonszenv hangja is, a galileista Szabadgondolatban, Kassák lapjának, a Mának hasábjain és másutt is. December elején sikerült áttörni a csend blokádját, s a párt megszólalhatott immár a saját hangján. December 6-án le-Az Astoria előtt 1918. november 16. Károlyi Mihály beszél a Parlament előtt zajlott Budapest utcáin az első kommunista tüntetés, 7-én megjelent a Vörös Újság, és még ebben a hónapban a legtöbb szakszervezetben és budapesti nagyüzemben megalakultak a kommunista csoportok, létrejöttek az első budapesti és vidéki pártszervezetek. December közepén Milotay István hírhedt ellenforradalmi lapja, az Új Nemzedék (talán kissé túlozva) a KMP taglétszámát 30 000-re becsülte. A párt mágnesként vonzotta magához — talán mert mentes volt a szociáldemokrácia Marx által is gúnyolt „mesterlegény-szocializmusától" — a haladó értelmiség színejavát. Lukács György, aki december elején a Szabadgondolat hasábjain erkölcsi okokból még fenntartásokat fogalmazott meg a proletárdiktatúrával szemben, december végén belépett a pártba. Párttagok voltak már Rudas László, Révai József, a marxista gondolat kiválóságai; Balázs Béla, Komját Aladár, Lengyel József írók; kommunista lett a kiváló orvos-biológus, Bauer Ervin (Balázs Béla testvére, Kaffka Margit férje), a nemzetközi hírű műszaki szakember, Helfgott Ármin s a tudós könyvtáros, Dienes László. A KMP-t támogatta „kívülről" Kassák Lajos és köre. Kevés párt dicsekedhetett ilyen szellemi elittel már tevékenységének kezdetén. A budapesti mozinézők, akik december utolsó napjaiban kitódultak a svéd Nordiskfilmgyár filmjének, a Vörös lobogónak előadásáról, amely „káprázatos kivitelben . . . a szociáldemokrácia, a bolsevizmus, a polgári pártok harcáról szól . . .", az élményektől zúgó fejjel tapasztalták, hogy az előbb látott dráma előttük folytatódik, a pesti utcákon, csak sokkal nagyobb statisztériával, mint amit a svéd filmgyár megengedhetett magának.