Budapest, 1978. (16. évfolyam)

10. szám október - Károlyi Mihályné: Otthonaim

volt. Károlyi azt kívánta, hogy a későbbiekben a palotát kollégiummá alakítsák. 1947-ben, amikor férjem kiment Kairóba az interparlamentáris küldöttség vezetőjeként, azzal leptem meg hazatérésekor, hogy az északi oldalon levő öt szobát, ahol a diákéveit töltötte, berendeztem számunkra: életünk hátralevő részét itt töltsük, ez legyen utolsó otthonunk. Bejárata a Ferenczy István utcából — amit régen Károlyi utcának neveztek — külön lépcsőházzal rendelkezett. „Azért változtatták meg Horthyék az utca nevét — mondta férjem gúnyosan —, nehogy valaki azt higgye, hogy rólam nevezték eV Emigrációnk hosszú évei alatt nagyon sok lakást rendeztem be, ezen a téren nagy gyakorlatot szereztem. Most hát összeszedtem pár megtalálható Károlyi-és Andrássy-bútort, jórészt empire és biedermeier darabokat. Nagy örömömre szolgált, hogy a lakást Mihálynak készíthetem. Nem hittem, hogy a palotába valaha is még visszatérünk, annál nagyobb öröm volt látni férjem boldogságát, hogy ismét szülőházában élhet. Párizsból is ide tért vissza, párizsi magyar követi állásáról lemondani. És itt élte át életének egyik legtragikusabb korszakát, a Rajk-pert. De visszatérve még 1919-re: amikor az év elején férjemet köztársasági elnökké választották, otthagytuk a miniszterelnöki palotát, és a Domony Mór által felajánlott Óra utcai svábhegyi villába költöztünk. Schmidt Henrik bútorgyáros és régiségkereskedő — valószínűleg értékes bútorai biztonságba helyezése végett — ízlésesen berendezte számunkra. Ezzel az elnöknek is szívességet téve, két legyet ütött egy csapásra. Ellenségeink azt híresztelték a városban, hogy a Várban a királyi lakosztályt foglaltuk el, Mihályról pedig — mint annak idején Kossuthról —, hogy Szent István koronáját a fejére téve nézegeti magát a tükörben. A Domony-villa kellemes, szép otthonunk volt, a proletárdiktatúra első hónapjait is ott töltöttük, én harmadik gyermekemet vártam. Eleinte sokan, idővel mindig kevesebben látogattak meg. Személyzetünk hajlandó volt tovább szolgálni fizetés nélkül, mert tudták, hogy nincs miből fizetnünk. Egyetlen közülük — öreg parádi huszárunk, Gergely, aki 30 évig volt a Károlyi család szolgálatában— egy nap eljött, és nagy zavarában dadogva kibökte, hogy ő elhagy minket, mert a fiai nem engedik, hogy kizsákmányoltassa magát. Férjem megkérdezte: úgy érzi-e, hogy kizsákmányolták? „Nem — felelte, szégyenkezve —, de ha a fiaim mondják, el kell hogy higygyem." Bakos Mihály hűségesen megmaradt velünk, ő nem tudta máshol elképzelni a helyét, mint Mihály mellett, akit 20 év óta szolgált, és külföldi utazásaira is elkísért. Férjem Bécsben próbálkozott a Tanácsköztársaságnak — diplomáciai úton — segíteni, így távol volt, amikor megszületett Judit leányom, ő már nem az Egyetem utcai palotában született, mint testvérei, ezért a „kis proletárnak" becéztük. Egy éjszaka csengettek az ajtónkon, Apponyi Albert fia, György kért szállást apja részére, aki a rendőrség elől menekült. Politikai okok miatt férjemmel már régen nem találkoztak, de Mihály azonnal felnyitotta kapuját a kint várakozó Apponyi előtt. Pár napra elrejtettük. Később Szentgyörgyre ment sógornőmhöz, és semmi baja sem történt. A Domony-villai tartózkodásunk alatt a román csapatok a franciák buzdítására, betörtek Erdélybe. A Vörös Hadsereg hősies ellenállásának első heteit aggódva figyeltük, és lassan arra a következtetésre jutottunk, hogy Magyarország bekerítése a szomszéd kapitalista államok részéről elkerülhetetlen. Ily módon Budapesten maradásunk senkinek sem használna, csak ellenségeinknek, hogy kitölthessék Mihályon régi bosszúvágyukat. így nekiláttunk elmenetelünk legális előkészítéséhez, és július 4-én elhagytuk a sokéves emigrációnk előtti utolsó budapesti otthonunkat. Ma két otthonom van. Az év felerészét Franciaországban, Vence-ban töltöm, egy kis városban, a Nizza mögötti hegyekben, ahol létrehoztam a Károlyi Mihály emlékalapítványt fiatal művészek és írók számára. Az év másik felét pedig régi otthonunkban, férjem szülőházában Budapesten, amit ő annyira szeretett, és ahonnan 1949. szeptember 15-én másodszor emigrált. A könyvtárszoba részlete A szalonban