Budapest, 1978. (16. évfolyam)

9. szám szeptember - Havas Lujza: „A csavargó báró”

Csavargófej. 1896 körül. Magyar Nemzeti Galéria Verekedés után. 1898 körül. Magyar Nemzeti Galéria Ágrólszakadt. 1900 körül. Magyar Nemzeti Galéria rögződött dolgok és sorsok között tetszés szerint változtathassa megfigyelőhelyét. Kívülálló volt, „mindenütt és mégis sehol", anélkül, hogy érzéketlen lett volna. Szerette a természetet, és szerette az embereket. Meghatóan jó rokona hozzátartozóinak, és hűséges barátja a kóborlásai során hozzá szegődötteknek. Ha közülük megbetegedett valamelyik, önfeláldozóan ápolta; mindenét szétosztotta a rászorulók — vagy gyakran az élősködők — között. Sikeres festő korában tömegesen festett tájképeket, hogy jövedelmét pártfogoltjaira költse. (Utolsó éveiben a Singer és Wolfner kiadóval kötött szerződése óvta meg az anyagi csődtől.) Tévedés lenne ezek alapján lágyszívű altruistának képzelni. Tudott gúnyos is lenni, és nem hiányzott belőle a néha már kegyetlen szenvedély sem. Festészete tulajdonképpen e szenvedély mind tökéletesebb kifejezése felé tör. Tanulóéveiben a század közepének francia tájfestői, a barbizoni iskola mesterei — Corot és társai — hatottak rá. A táj valósághoz hű képében ő is érzékeltetni tudta a látvány keltette hangulatot. Ezek a többnyire sejtelmes világítású, párába burkolt vidékek szürkés-barnás színeikkel még nem tükröznek vad indulatokat. A 8o-as években tanulta meg azután az impresszionistáktól, hogy a színek nem kötődnek a tárgyak formájához, hanem tiszta, erőteljes, saját dallamuk van. Megszínesedő festészete azonban nem életörömtől harsog, mint a francia impresszionistáké vagy Szinyei Merse Pálé, hanem még a virágos tavaszi fák rózsaszíneivel és a fölöttük ragyogó ég kékjével