Budapest, 1978. (16. évfolyam)

9. szám szeptember - Vargha Balázs: Csurka István grimaszai I.

A Metamorfózis párjából, a Miért rosszak a magyar filmek? című kisregényből viszont film lett. A permanens metamorfózis filmje, amelyben egy eredetileg ís sekélyes filmötletből alakít egyre sekélyesebbet újabb és újabb dramaturgi bölcsesség. A maga „népi" múltját egyetlen mozdulattal ledobta Csurka. De rögtön fölvette a nagyobb terhet: kollégista és főiskolás múltjának kritikai megmutatását. Nem is csak annak, az egész „kultúr" — masinériának, ami őt egykor kis híján újoncfogási népszínmű-regény szerzőjévé avatta. Miért voltunk rosszak? Csurka István zsenge ifjúságától mindmáig szenvedélyes művelődéspolitikus. Csupán abban különbözik a többi művelődéspolitikustól, hogy ő nem anyagokat ír, hanem olvasmányokat. Első látásra jópofa olvasmányokat, amelyek azonban epekeserűek. Fodor, az író, miután a háztartásában található üres üvegeket beváltotta, kimegy a filmgyárba. „Fodor tudatában a filmgyár nőnemű volt. Egy jó hírű nőszemély, harminc, negyven és ötven közt, szeszélyes, klimaxos, kis- és nagystílű, gonosz és fehérmájú." Megtalálja azt a rendezőt, akinek éppen két forgatókönyvét utasították el, mert az most éhes új ötletre. Amije egyelőre Fodornak sincs. ,,— Két dolog előtt van most zöld út, édesapám, ezt jegyezd meg: szövetkezeti téma és vígjáték. — Es a munkásosztály ábrázolása? — kérdezte Fodor. -— Az most nem megy. Az enyém is munkás téma volt. Az egyik. Nem kell. —Fodor bólogatott. — Vígjáték! — ömlengett Gergely. Úgy veszik, mint a cukrot! Etetni kell a közönséget! Nincs pénz, üresek a mozik. Találj ki valami bárgyú vígjátékot, akármilyen bárgyút, két hét múlva bent vagyok vele a műteremben." Csurka úgy is megírhatta volna, hogy Fodor — vagyis ő — a nagy szívbeli, tragikus témáját viszi oda, s a filmgyár, ez a hisztis nőnemű lény azt forgatja ki valójából, hogy vígjáték-éhségét kielégítse vele. Fodor ez esetben tragikus vétséget követne el azzal, hogy hagyja a témáját eltejszínhabosítani. De ebbea heroikusodásba belerokkanna a szatíra. Fodor az ötlettelenség tenyészbénaságától sújtva ül a filmgyári szobában, amikor . . . „Az udvaron két díszletmunkás egy pocsék gipszszobrot cipel át. — Halljuk — mondta Gergely. — Egy szobor — mondta Fodor. — Mi? — Egy szobor— ismételte Fodor. »Most fogom az isten lábát?« — gondolta Fodor. — Milyen szobor? »Milyen szerencse, hogy háttal ül az ablaknak.« — Egy hősi szobor. Fodor felállt. Erezte, hogy megindult benne a gépezet, már látta magát a pénztárnál, amint az előleget fölmarkolja. — Nagy ötlet — mondta. Egy nagy szatirikus vígjáték ötlete. Egy hősi szobor. Áll és néz. Egy kisváros főtere, áll a szobor és néz. Hősi póz. Kézigránát. — Világháborús emlékmű? — kérdezte Gergely. — Nem, mondta Fodor határozottan. Egy illegális kommunista. — Nem jó — mondta Gergely. — Helyes. Akkor egy egyszerű antifasiszta." A párbeszédnek minden szava, fordulata rávall Csurka éles hallására. De talán az a legtalálóbb benne, hogy ez a két elbizonytalanodott ember mennyire biztos a dolgában. Fodor a rögtönzésével remekel, Gergely pedig azzal az automatizmusával, amivel rávágja: ez most nem kell. Miért volt rossz a filmművészetünk, a művelődéspolitikánk, a gazdaságpolitikánk? (Lehet, hogy Csurka nem vállalja tételének ezt a kiterjesztését, mégis válaszol erre is.) Mert belső bizonytalansággal, sőt tudatlansággal adtunk biztos válaszokat nagy kérdésekre. Színészek Hogy állt össze egy színészbrigád a nagy kampányfeladatok idején, hogy a cséplőgépnél dolgozókat szórakoztassa? Nem sok teketóriával. Délután rájuktelefonálnak, reggel kocsit küldenek értük. Az összetétel: ,, . . . fele Pesten lézengő vidéki vezető színész ... a másik része pedig az, akiket Pesten veregetnek vállon, ha elfogadhatóan csinálnak meg tíz percet egy felvonásban". Az egybegyú'jtöttek a szakszervezet halljának plüss foteljeibe mélyedve várnak. „Amikor valamennyien összegyűltek, lejött az emeletről egy tisztviselő, és maga köré rendelte a társaságot. Elmagyarázta, miről van szó: »a Szolnok megyei pártbizottság színészeket kért a cséplési munkálatok fellendítésére — mert a cséplés, a szemveszteség nélküli, gyors, gazdag, gyors cséplés most az ország legfontosabb problémája — a színészszakszervezet örömmel vállalta e megtisztelő feladatot . . .« A tisztviselő elővett egy gépírt oldalt, amin már összeállították a műsort, amely versekből, énekszámokból, csasztuskákból és apró jelenetekből állott. Felolvasta a vers- és dalcímeket, s megkérdezte, tud-e valaki közülük valamit. Mindenki tudott mindent. Legalábbis az első olvasásban." Ez eddig csak pontos, alig-alig karikírozott beszámoló arról, hogy valamikor hogy mentek a dolgok. Egy-egy emlékező vagy hitetlenkedő mosolyt válthat ki — aszerint, hogy az olvasó milyen évjáratbeli. Csurka azonban azt is tudja, hogy ez a mosoly hervadékony, mert a szervező erő, ami ezt az egészet mozgatja, már nem mulatságos, inkább ijesztő. „Zsóka megbánta, hogy elvállalta, a telefonba könnyen belehazudhatott volna valami ügyes kibúvót. Most már késő. Erezte, hogy már valami hatalmas, titokzatos gépezet rabja . . . Odalent valakinek eszébe jutott: miért ne szórakoztassák a színészek a mi dolgozóinkat? Csak néhány mozdulat az egész, felvenni a kagylót, beletátogni valamit, s Pesten újra nyüzsgés támad a kábelekben. A nagy parancs apró hívogatásokra oszlik ... A hálózat ereje azonban félelmetes: a színésznő öltözni kezd, s magában azt latolgatja: segít-e, lendít-e valamit az ő kis sorsán ez a vállalkozás." Csurka akkor vált egyéniséggé, amikor fölismerte — még talán főiskolás korában, minden az ellen szól, hogy őbelőle egyéniség lehessen. Legfeljebb akcióba dobott kultúrbrigádtag. Elég volt ezt fölmérni, megírni — s máris valaki lett a magyar irodalomban. Módszerét, az analógiás behelyettesítést nagyon régen kialakította, s máig sikeresen alkalmazza (például Eredeti helyszín című darabjában). Az analógia annál nagyobbat szól, minél meglepőbb, agyafúrtabb a behelyettesítés. Egyik monológjának színtere a bemutató utáni bankett, ahol egy öreg statiszta pohárköszöntőt mond. Mit kívánnak a statiszták a szerzőtől, a szerzőktől? Sajátságosan ugyanazt, amit az egykori hivatalos „elvárások". Legfeljebb az indoklás volt különböző — ámbár az se egészen. „És itt a szerző úrhoz és a többi fordító úrhoz bátorkodom szót intézni. Mi kérjük őket, ne ilyen műveket szüljenek nekünk, ahol szavunk sincs. Szép, dús, napsugaras rét legyen a színpad, ahol sok ember megfér együtt, ahol mindig majális van, és a sok ember boldogan fecseg, hogy örülhessen az a statiszta is, kérem. Ha mindig albérleti drámákat írnak, ahol az odúban csak egy-két színész jajgatására van tér, akkor nekünk befellegzett. Tömegszín, piac, zsibvásár, pezsgő élet kell nekünk." Amit ez a statiszta a szerzőnek előírt, azt valami rejtélyes módon a képzőművészek is meghallották, megértették egykor. Láttam freskót, nem is egyet, amelyen ilyen napsugaras, optimista nyüzsgés virított. (A festőket talán a modellek szólították fel ilyen sokalakos kompozíciókra? Aligha.) Elég az hozzá: Csurkának sikerült a képtelen analógia. Árulkodó mondata itt is van: ,,Mi kérjük őket, ne ilyen műveket szüljenek nekünk . . ." A statiszták nem megrendelők. A darabot nem nekik írják. Ez a tulajdonosi — mondjuk inkább: munkaadói — szemléletű szó magasabb régiókból lelibegve köcött ki a statiszta monológjában. 23