Budapest, 1978. (16. évfolyam)

9. szám szeptember - Jemnitz János: „A címzett a militarizmus”

1918 szeptemberében meglehetősen Janus-arcú érdeklődést tapasztalhatunk a nemzetközi szocialista sajtóban a magyarországi események iránt. Janus-arcúnak azért nevezem, mert félig a múltba nézett. így például a Herald arról cikkezett, hogy a magyar kormány milyen erőszakosan nyomja el a nemzetiségeket; s bár megemlékezett a Hamburger-perről is, aláhúzván, hogy a perben voltaképpen a munkástanácsok megszületésénél bábáskodó magyar szociáldemokraták fölött ítélkeztek, ám a küszöbön álló forradalmi eseményeket még nem érzékelte. Szeptember végén azután, minthogy a foriadalmi mozgások újból szemmel láthatóan a januárira emlékeztettek, természetesen a sajtótükör is elevenebb, gazdagabb lett. Persze jókora időhátránnya) követve az eseményeket. Nyugati sajtóhangok Igen jellemző erre az angol Független Munkáspárt központi hetilapjának, a Snowden szerkesztette Labour Leadernek reagálása, értékelése az októberi napokról és a Nemzeti Tanács megalakulásáról. Miután a Labour Leader — s a Lansbury szerkesztette Herald — október elején ismételten írt a magyarországi demokratikus törekvésekről, többek között Károlyi nyilatkozatairól, majd a szociáldemokrata vezetőknek és Károlyinak a találkozójáról, Snowden a Labour Leaderben mindehhez a következő kommentárt fűzte: „. . . nem világos, hogy mi az összefüggés a Nemzeti Tanács és a magyar kormány között, hogy a Tanács valóban forradalmi kormány-e vagy pedig pusztán erős és hathatós politikai szervezet. De az kétségtelen, hogy a helyzet Ausztria-Magyarország egészében rendkívül kritikus. Nincs bizonyítékunk arra vonatkozóan, mi a viszonylagos ereje ebben a nemzeti, illetőleg az osztályhaicos mozgalomnak, de mindkettő gyorsan hódít magának tömegeket". A forradalom másnapján nőtt az ausztria — magyarországi hírek száma. A Labour Leaderben Snowden értékelése ezúttal is rendkívül jellemző volt: „Ausztria — Magyarország egy sor egymással hadakozó kisebb egységre esett szét. Egyik csoport nekiesik a másik torkának, s ebből a káoszból nem látszik, hogy akár csak helyi méretben is megszületnének olyan kormányok, amelyek a nép nevében beszélhetnek." Snowden és lapja tehát egyfelől örömmel fogadta az új forradalmi változásokról érkező híreket, de másfelől ezekkel szemben kettős értelemben is fenntartásokkal élt. Egyrészt a kormányok demokratizmusát kérdőjelezte meg, s ebből kiérződött az angol parlamentáris demokratikus gyakorlat játékszabályai iránti tisztelet. Másrészt az aggasztotta, hogy az új „utódállamok" elkeseredett dühvel esnek egymás torkának, és az 1918-as őszi beköszöntő csak a kezdet. Snowden és a Független Munkáspált aggodalma nem bizonyult légből kapottnak. Ugyanakkor a lap „Béke és Forradalom" rovatcím alatt közölt még híreket Magyarországról: „Végre a vérontás a fronton véget ért. De Ausztria és Magyarország népének a fegyverszünet túl későn érkezett ahhoz, hogy sokat jelentsen számára. Itt a munkások, ugyanúgy, mint Németországban a független szocialisták, úgy érzik, hogy semmiféle béke nem lehet kielégítő, hacsak nem hozza egyúttal magával a társadalmi forradalmat is. A két országot forradalmi mozgalmak borítják el. Miként az orosz forradalomban, itt is az éhség a hajtóerő. A nagy városokban gyakorlatilag nincs élelem, megszűnt az ellátás, és mindenütt dühöng az influenza. A visszatérő katonák katonatanácsokat alakítanak a nagyobb városokban, és a kormány valójában már nem is létezik. Budapesten, ahol a polgári politikai mozgalom Károlyi alatt megdöntötte a fennálló kormányt, azt mondják, hogy a munkás- és katonatanácsok szerezték meg a gyakorlati hatalmat. Mindemellett a Labour Leader ekkor — november elején — még mindig kételkedett, hogy a forradalom tényleg megindult-e a Monarchia országaiban. Amikor pedig ez kétségtelenné vált, a hírforrások érzékelhetően eldugultak, s részletesebb információk a lapban már csak 1919 februárjában jelentek meg a magyarországi változásokról. A francia szocialista orgánumok reagálása részben éltéit az angoloktól. Bracke, a „többségi" irányzat külpolitikai szakértője, hosszabb ideig a párt külügyi titkára, 1918 szeptemberében arra figyelmeztetett: a francia szocialistáknak meg kell akadályozniuk, hogy a háború végén imperialista törekvések érvényesülhessenek. Ennek az általános törekvésnek keretében írtak arról, hogy Károlyi Mihály Budapesten ugyanilyen szellemben szólalt fel, s az igazságos békekötést sürgette. Többször beszámoltak arról, hogy Károlyi lazítani kívánja a német függés szálait. Ugyanekkor tény az is, hogy a L'Humanite ekkor már jóval nagyobb érdeklődéssel fordult a cseh események felé, s a cseh szocialisták állásfoglalásai foglalkoztatták leginkább. A baloldalibb s kétségtelenül régóta pacifista szellemet sugárzó Populaire rendszeresebben tudósított a Monarchiáról s Magyarországról is. E hírek azonban szeptemberben még távolról sem voltak mindig kedvezőek. így e lap szólt arról, hogy Károlyitól az összeomlás előtti utolsó pillanatban is megtagadták a német vízumot, hogy a békekonferenciára utazzon, valamint hogy Vázsonyi Wekerle mögé állt — vagyis az országban nem következett még be lényegesebb fordulat sem a béke, sem a demokiatikus haladás szempontjából. A híradásnak ez a kettőssége folytatódott a két francia szocialista orgánumban 1918 októberében is. így még a békét óhajtó Populaire sem tudott semmiféle olyan „hivatalos" magyar kormánynyilatkozatot, lépést megjelölni, ami a francia szocialisták rokonszenvére számíthatott volna. Pedig ez a demokratikus és szocialista közvélemény nem volt közömbös a magyar nép szempontjából. Jellemző, hogy amikor az antantkormányok (Wilsont beleértve) már elvetették a Monarchia föderalizálásának gondolatát, s szabad utat nyitottak a környező országok uralkodó körei nacionalista igényeinek, akkor Marcel Sembat, az SFIO egyik élvonalbeli vezetője, a volt „többségi" irányzat hangadója, az 1914-es „nemzeti egységkoimány" volt miniszteie hangoztatta fenntaitásait e politikával szemben, s azt, hogy így a Monarchia kormányait kiszolgáltatják a német szoldateszkának. Sembat megjegyezte: a valamennyi nép érdekében álló föderalista elgondolást nem szabadna eltemetni. (Megjegyzendő, Sembat cikkét a L'Humanitéban már másnap egy párizsi cseh szocialista sietett helyreigazítani, tarthatatlannak minősítvén a föderalista megoldást. Ez azonban nem volt az utolsó szó, a L'Humanité másnap szerkesztőségi cikkben reagált e kérdésre-lehetőségre, s ismét iákérdezett: „A nemzeti rivalizálást nem élezik-e majd ki azok a nehézségek, amelyeket a határok rögzítése szülne ?") Ezek voltak a L'Humanité utolsó forradalom előtti cikkei. A forradalom másnapján azután a veterán francia szocialista publicista, J. B. Sévérac számolt be a L'Humanité hasábjain a lánchídi csatáról, majd Tisza meggyilkolásáról, amit „szerfölött szimbolikusnak" ítélt. Az események mélyebb értékelésére azonban akkor még nem vállalkozott. November 6-án ismét ő ismertette a Nemzeti Tanács programját — ismét csak analízis nélkül, miközben újra jelezte: súlyos problémákkal kell szembenéznie a forradalomnak a különféle népek önállósulási törekvései miatt. A Populaire hangvétele ezúttal is határozottan eltért a L'Humanité-étől. Paul Louis, a francia szocialista balszárny ismert teoretikusa, publicistája és nemzetközileg elismert történetírója (akit a bolsevikok is többször megszólaltattak, idéztek) irta ugyancsak november 6-án, hogy a bécsi, prágai, budapesti és kiéli forradalmi munkások és katonák mind az orosz forradalom példáját követik. Két nappal később Jean Longuet — Marx unokája, parlamenti képviselő, s a háború alatt a szocialista párt pacifista ellenzékének szellemi vezetője — irta a forradalom másnapján. „Budapesten Károlyi gróf csak a munkástömegek segítségével tarthatja fenn hatalmát". Majd november 18-án, a köztársaság kikiáltásakor ismét Paul Louis fogott tollat s ezt írta: „akik ezt az országot ismerik, azoknak a hír hihetetlennek tűnik" — a Monarchia annyira szilárdnak látszott eddig. Igaz, hozzáfűzte, hogy „a magyar feudálisok terror révén uralkodtak", majd miután részletesen ismertette, hogy a terrorgépezet miként működött, megállapította, hogy a munkásmozgalom válik a forradalom fő hajtóerejévé. A további radikalizálódást már nem lehet megállítani. Biztosra vette a mélyreható társadalmi változásokat — beleértve a földreformot is. Az osztrák Arbeiter Zeitung természetesen ebben az időben részletes és rendszeres híranyaggal szolgált — nagyobb értékelő cikkek nélkül. Diener-Dénes néhány újabb cikke mellett lényegesebb állásfoglalásnak csak Kunfi nyilatkozata számíthat, aki a köztársaság kérdésében hangsúlyozta, hogy ez ügyben a magyar népnek kell állást foglalnia. Hírek a Pravdában Érdekes és gazdag az orosz forradalmi sajtó híranyaga ebből az időszakból. Szeptember 10-én a Pravda az Arbeiter Zeitungot idézte a magyar vasutasok körében észlelhető forrongásról írva. Szeptember 25-én pedig Károlyi Mihályt szólaltatta meg, hogy a béke addig nem állhat helyre, amíg a breszt-litovszki és bukaresti békéről nem mondanak le. A Pravda és az Izveszlija beszámolt a Monarchia kormányainak utolsó békeajánlatairól (természetesen fenntaitással), de ugyanakkor ismertette azt is, hogy e kormányok milyen terrorisztikusan nyomják még el a békemozgalmakat és a szocialista törekvéseket. A Pravda 1918. október 5-én ismertette a galileisták perét, hosszabban idézve Duczynska Ilona szavait, október 18-án elemző cikket jelentetett meg a magyar szociáldemokrata pártról. Az aláírás nélküli cikk szerzője 1914-gyel kezdte a párt politikájának felvázolását, s hangsúlyozta, hogy a párt nyilatkozatai ellentmondásosak voltak, s hogy a párt „ingadozott az opportunizmus és az osztályharc között". Pár nappal később a Pravda Szabó Ervin haláláról emlékezett meg idézve Kun Béla cikkét, s Kunfi budapesti gyászbeszédét. Október 31-én a Pravda is részletesebben beszámolt a lánchídi csatáról, majd november 2-án Kari Radek cikkét közölte a bécsi és budapesti forradalomról. Radek ekkor úgy vélekedett, hogy a forradalom „becsületes", vagyis általános demokratikus szakasza immár le is zárult, s most a tömegeken múlik, hogy beletörődnek-e abba, hogy e forradalmat a burzsoázia kisajátítsa. Az „átnövést" Radek összekötötte azzal a kérdéssel is, hogy Károlyi a forradalom élén maradhat-e. Másnap jelent meg az Izvesztijában a lap felelős szerkesztőjének, a régi illegális forradalmi múltra visszatekintő publicistának és jeles történésznek, Jurij Sztyeklovnak az írása, aki szintén a monarchiabeli forradalmakról írt, de akinek cikkéből kiérződött, hogy a forradalmi fellendülést sokkal inkább várja Bécstől, mint Budapesttől. Mindez összefüggött azzal, hogy ekkor még sokan -Sztyeklov is - azt várták, hogy Friedrich Adler lesz az osztrák forradalom Kari Liebknechtje. Mindenesetre tény, hogy november elejére az angol, francia, orosz és osztrák sajtó egyaránt tisztában volt már azzal, hogy a polgári demokratikus forradalom nemcsak bekövetkezett Budapesten, hanem azzal is, hogy a lépést megtévén az ország új úton indult el, s aggodalommal vegyes rokonszenvvel figyelték, miként jut tovább az ország a demokratikus, sőt a szocialista célkitűzések megvalósításában.