Budapest, 1978. (16. évfolyam)

6. szám június - Önkényuralom. Ney Béla emlékezéseiből közli: Ney Klára

A Budapest postája 1014 Országház utca 20. A várospolitika sarkalatos kérdése az anyagi eszközök ésszerű elosztása. Budapest fejlesztésében a minden korábbinál nagyobb anyagi eszközök biztosítása mellett is a feladatok szigorú rangsorolása szükséges. E rangsor élén tavaly is, az idén is változatlanul a komplex, tömeges lakásépítési terv áll, amely — mint ismeretes — öszszességében teljesült, belső arányaiban azonban némileg eltolódott. Az állami erőből épülő lakásszám elmaradása nem csekély gond, hiszen a fővárosban 166 ezer igénylőt tartanak nyilván, s becslés szerint mintegy 120 ezer a mennyiségi lakáshiány. Lemaradás mutatkozott a lakásépítéshez kapcsolódó létesítmények többségénél is: például az előirányzottnál kevesebb általános iskolai tanterem, bölcsődei, óvodai hely épült és a kereskedelmi hálózat sem bővült a tervezett mértékben. Érthető tehát, hogy a főváros minden illetékes szerve most azon munkálkodik, hogy miképpen lehetne a lemaradásokat behozni, illetőleg csökkenteni. Már a népfront fórumon elhangzott az a bejelentés, hogy a lakásépítési tervben mutatkozó elmaradást az idén pótolja az építőipar, viszont az ehhez kapcsolódó beruházások teljesítésére egyelőre nincsen megnyugtató kapacitás. Voltaképpen milyen gondokról van szó? Egy olyan világváros gondjairól, amely hatalmas ütemben fejlődik! Hisz a lakásépítés mellett, amely első és legfontosabb a rangsorban, ezernyi egyéb területen mutatható, látható a főváros dinamikus változása. Egy tengerentúlról jött turista csoport a szokásos programokon túl (Vár, Halászbástya stb.) megtekintette a legkülönbözőbb építkezéseket, híd- és útlezárásokat, amelyek nekünk fővárosiaknak annyi kellemetlenséget okoznak. A kiadós és igazán nem mindennapinak mondható program után többen kijelentették: egy-két-három év múlva ismét idelátogatnak, mert mint mondták: „érdemes lesz ezt a metropolist ismét megnézni a legújabb metróival, megszépült hídjaival, új útjaival és korszerű lakótelepeivel." Mit mondhatunk erre mi, budapestiek? Annyit, hogy szívből egyetértünk vele. B. L. A fák és a tisztaság Engedjék meg, hogy néhány adat és tapasztalat birtokában hozzászóljak dr. Éber Zoltán leveléhez (Budapest, 1978. januári szám) — írja So ós Károly nyugdíjas, Bp. I„ Várfok u. 15/b lakos, lakóbizottsági elnök. Igaza van a szerzőnek, amikor a fák pusztulásának egyik okát az árokásásban látja. Hosszú évek megfigyelése alapján állítom, hogy ez, sajnos, így van. A sok példa közül csak egyet. Pár évvel ezelőtt a Kuny Domokos utca és Krisztina körút sarkán (a Kohó- és Gépipari Tervező Intézet előtt) árkot vontak a járda szélén, közvetlen a viruló, egészséges, kb. 35—40 éves vadgesztenyefák tövében. Lábszárvastagságú hatalmas, erős gyökereket vágtak el az árokban, hajigálták a földkupacra. írtam azonnal a Fővárosi Kertészeti Vállalatnak. Választ sajnos nem kaptam. Ellenben tovább folyt a csonkolás az egész fasor előtt. A fejlődő, viruló fák egy év múlva egytől egyig elszáradtak. Az Éber Zoltán által említett hatalmas Kodály köröndi platánról kevesen tudják ma már, hogy életét Vágó Pál (1853—1928) festőművésznek köszönheti, aki az akkori Sugár út (ma Népköztársaság útja) építkezéseinél csak nagy harc után akadályozta meg az akkor még fiatal fa kivágását, amely „útban volt". Vágó Pál így érvelt: „Egy házat néhány év alatt fel lehet építeni, de egy ilyen fa kialakulásához legalább negyedszázad szükséges." Ennek körülbelül száz éve. Ma a város egyik legszebb, legöregebb fája a bizonyság arra, hogy nem volt „útban", s kivágása nélkül is felépítették a mögötte álló szép házat. Mint lakóbizottsági elnöknek fájdalmas ügyem és valamennyiünkre vonatkoztatva fájdalmas ügyünk a szemetelés! Tudom, a Fővárosi Tanács legutóbbi ülésén igen erőteljesen felhívta erre a figyelmet, és intézkedéseket is kilátásba helyezett. Eddig is volt erre rendelet, amely például a helyszíni bírságolást írja elő, de ugyan ki látott már ezért bárkit is megbírságolni? Egy hatósági ember mondotta ezzel kapcsolatban, hogy nem népszerű dolog a bírságolás. No igen, de a tolvajnak se népszerű a börtön, s mégis alkalmazni kell a becsületes, törvényes élet védelmében. A tisztasággal, a szemetelőkkel állandóan foglalkozik a napi sajtó, rádió, televízió, a Hazafias Népfront, csak éppen eddig nem sok történt. Lehet persze, hogy most változik valami, s nem leszünk úgy, ahogyan Vörösmarty írta a Fóti dalban: „Nagyot iszik a hazáért — S felsivít: — Csakhogy egyszer tenne is már — Valamit." Milyen város? Úgy látszik, hogy megmozgatta olvasóinkat Atányi László levele (Megjelent: Budapest 78/1.), amelyben arról írt, hogy fővárosunk unalmas, ritkán adódik nagy tömegeket vonzó esemény. Többen szóltak hozzá a témához. Korányi Károly (IX., Ferenc körút), Zombori Sándor (IV., Árpád út) és H. Patak Károly (XI., Hengermalom u.) szinte azonos érveléssel szállnak vitába Átányi Lászlóval. Megállapítják: igaza van a szerzőnek abban, hogy bizonyos régi hagyományok (búcsú, tömbmulatságok stb.) esetleg felújíthatóak lehetnének, ám az élet — természetszerűleg — igen sokat változott. „Minden bizonnyal egy széles, nagy területű terézvárosi búcsú ma is sok közönséget vonzana, de még rágondolni is rossz, hogy mennyi nehézséget okoznának csak a közlekedési, parkolási és egyéb gondok" — írja H. Patak Károly. „Lehetséges, hogy néhány nyílt rendezvény (karnevál, őrségváltás stb.) kimozdítana sok olyan lakost lakóházából, aki jelenleg nem megy sehova, de ettől még nem lenne »érdekesebb« a város" — írja Zombori Sándor. „Nem, semmi esetre sincs igaza a szerzőnek. Budapest nem unalmas város! Csak élni kel! tudni azokkal a lehetőségekkel, amelyek ma is megvannak. Meglehetősen szubjektív megítélés dolga az, hogy kinek mi unalmas. Én például nagyon jól meg vagyok azok között a keretek között, melyeket nekem ez a páratlanul szép főváros nyújt" — írja Korányi Károly. Budapesti Nagy Sportcsarnok Érdeklődéssel olvastam a lap 78/2. számában a budapesti Nagy Sportcsarnok megépítéséről szóló írást. Ez bennem emóciókat vált ki. Visszaemlékezem a Népstadion építkezésére. Ez akkor hatalmas és bátran kimondhatjuk: páratlan vállalkozás volt, hisz alig voltunk néhány esztendővel túl a náborún. Ma szerencsére egészen más körülmények között foghatunk hozzá egy olyan sportcsarnok létesítéséhez, amelyre bizony már réges-régóta nagy szükség lenne. Mégis visszatérnék a Népstadion építéséhez, és elsősorban az ott folyó jelentős társadalmi munkához. Tudom jól, hogy a technika mai fejlődése már nem teszi okvetlenül szükségessé a társadalmi munkát. De azért talán mégis akad az előkészületi munkák során olyasmi, amibe be lehetne vonni azokat, akik ebben szívesen és tevékenyen részt vállalnának. Felemelő érzés volt nekem és velem együtt sok-sok ezer embernek együtt lapátolni Papp Lacival és mindmegannyi híresneves emberrel egy cél érdekében, hogy legyen szép fővárosunknak Népstadionja. Valami hasonlót nem kellene most is csinálni? Nézzék el nekem, ha esetleg kissé naivnak tűnnének e sorok, de lelkesedésem diktálja őket. Berecz Pál IX„ Tompa utca 41