Budapest, 1978. (16. évfolyam)

1. szám január - Szabadi Judit: Rippl-Rónai József

lakóit a lakás funkciójában fellépő zavarok, hibák erősen elkedvetlenítik. Minden tanácsi és egyéb dolgozónak, adótisztviselőnek tudnia és természetesen vallania kell, hogy a mai személyi tulajdonú lakás eredete általában nem a kizsákmányolás, hanem a munka és a takarékos életmód. Azt is tudniuk kell, hogy a személyi tulajdonú lakások zöme nem a vagyoni gyarapodásra való törekvés okából születik. E lakásokat kamat és törlesztési ráta fizetése terheli, a tulajdonos kezdettől fogva viseli minden javítás terhét, amelyet a lakás tulajdonosa kizárólag azért kénytelen vállalni, mert más módon semmiféle megfelelő lakáshoz nem juthatna. E tulajdonforma a felszabadulás óta olyan terheket visel, amelyet az IKV-házak bérlői nem is ismernek. Le kell szögezni: ez az ingatlantípus a nemzeti vagyonnak pontosan olyan integráns része, mint a telekkönyvileg is az állam tulajdonában levő építmények és egyéb állami javak. Végül azt is illik tudni és szem előtt tartani, hogy ezek az állampolgárok a felszabadulás első percétől olyan terheket vállaltak, amelyek nem hátrányos megkülönböztetést, hanem legalább az állami lakások lakóival azonos fokú megbecsülést indokolnának. Mindezek előrebocsátása után tisztában kell lennünk azzal, hogy az állami tulajdonban, tehát IKV kezelésben lévő lakásingatlan-tulajdon gondozásának van valamilyen, ha nem is jelentőségéhez méltó, szervezete, amely a kormányzat meghatározta anyagi-műszaki lehetőségek határain belül feladataival megbirkózni igyekszik. A személyi tulajdonban levő lakásingatlan-állománynak pillanatnyilag semmiféle karbantartó, felújító szervezete nincs. Kemény hangsúllyal kell ezt megállapítanunk, mert a szövetkezeti lakások karbantartására, felújítására szervezett, szervezendő úgynevezett lakáskarbantartó szövetkezeti forma az eddigi tapasztalatok szerint aligha lesz egyéb, mint jószándékú elképzelés, amely azonban a gyakorlat próbáját semmiféle javított változatában sem állhatja ki. Miért ? Vetődik fel okkal e kérdés. Az építés-szerelési karbantartó és felújító tevékenység nagy hányada a legfejlettebb építéstechnika és technológia korában is igényes szakmunka marad. Ha viszont a karbantartó szervezet kiépítésének és üzemeltetésének koncepcióját nem erre a felismerésre alapozzuk, hanem a barkácsolás színvonalával beérve egyes szövetkezeti házak, nagyobb tömbök karbantartását, felújítását e szövetkezetekre kell bíznunk, mindössze annyit érhetünk el, hogy további nagy iskolapénzeket fizetünk le, és nagy késedelemmel ismét lóhalálában kell majd jóvátennünk mulasztásokat, amelyeket a kisebb ellenállást választva követtünk el. Tudomásul kell vennünk: villatelepeken, üdülőhelyeken a földszintes vagy éppen néhány lakásos házak apró javító, karbantartó munkái, pl. mázolás, szobafestés, tapétázás barkácsolva, barátokkal, családtagokkal kalákában is elvégezhető. Hogy ez a munka olykor nem üti meg a kisipari teljesítmény mértékét, az a tulajdonosok dolga, mindaddig, amíg biztonsági, városképi előírásokat nem érintenek. Gondoljunk azonban arra, hogy nálunk egyre nagyobb mértékben 50—100—120 lakásos, gyárilag épített panelházak karbantartásáról, felújításáról lesz szó. Ez már műszakilag olyan kényes és volumenében is hatalmas feladat, amit csak jól felszerelt nagy vállalatok oldhatnak meg, elsőrendű szakirányítással. A szövetkezeti házak karbantartó szövetkezeteiben tömörítendő vagy tömörülő emberek szaktudás híján aligha alkalmasak arra, hogy egy 10 —15 emeletes lakóház tetejére vagy állványzatán akár a második emelet magasságára is odamerészkednének. Aszövetkezeti házak lakói nagyvárosokban a legkülönfélébb foglalkozási ágakból verbuválódnak. Akadhat közöttük építőmunkás, de a kiválasztás alapja nem a szakmai összetétel, hanem az igényjogosultság. Tegyük fel, hogy a nagyobb lakótelepekre tervezendő karbantartó szövetkezetekben már lényegesen nagyobb számú olyan tulajdonos kerül össze, akik között rátermett szakemberek is akadnak. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy az ilyen lakástulajdonosok egy munkaidőt fő munkahelyükön már letöltöttek, amikor második műszakban szerszámot foghatnának. Milyen biztosíték van arra, hogy ilyen erőfeszítésre ezek az emberek fizikailag vagy idegileg alkalmasak, s ha igen, hajlandók-e? Merőben más teljesítmény az ilyen dolgozók esetében, ha alkalmilag, baráti vagy rokoni gesztusként esetenként részt vesznek a szomszédok lakásának valamilyen megjavításában. De állandó második műszakra vállalkozni és helytállani egy ilyen karbantartó szövetkezet teendőinek ellátásában, olyan feladat, ami teljes munkaidőt, teljes embert kíván. A dolgozó reguláris ösztönzők alapján főhivatásként végezheti e munkát. Ezzel máris eljutottunk oda, hogy ismét embereket kell függetleníteni, akiket más, népgazdaságilag betervezett munka padjától vagy rajzasztalától kell elvonnunk. Miután pedig az idő függvényében a karbantartó szövetkezetek feladatai is szükségképpen növekednek, a néhány függetlenített emberből álló szövetkezeti létszámot szüntelenül újabb hasonló vagy azonos munkahelyekről kell elvonni. A mai kis csoport egyik napról a másikra arra eszmélne, hogy a rohamosan növekvő feladatokat már csak egy új, nagyüzemileg szervezett karbantartó szövetkezettel képesek ellátni, amelynek munkaerőlétszámát csak onnan vonhatják el, ahol van, tehát működő szakvállalattól, amely a gyermekbetegségeken feltehetően már sok esztendővel ezelőtt átesve lényegesen olajozottabban működik, mint egy botcsinálta új szövetkezeti nagyüzem. A régi állami vállalatnak, tanácsi vállalatnak szakgárdája, gépberendezése, szerszám- és anyagkészlete, úgy-ahogy az üzemi telepe is megvan. Az alakulási téblábolás stádiumában levő csoportnak mindehhez jelentős pénzforrásokra, helyiségekre, telepre is szüksége van. A szövetkezet már regen nem is szövetkezet, csak ilyen cégér alatt működő hibrid képződmény, amely a legjobb esetben is csak 6—10 év múltán válhat versenyképessé a meglevő, csak fejlesztésre váró tanácsi vagy állami szervezetekkel. Mindez előrelátható. Nagyon megfontolandó tehát, hogy a szövetkezeti házak karbantartását és felújítását távlatban milyen szervezeti formára bízzuk. Ugyanez vonatkozik a személyi tulajdonú egyéb ingatlanokra, amelyek a nemzeti vagyonnak épp olyan becses összetevői, mint a telekkönyvileg állami szerv tulajdonlapján nyilvántartott ingatlanformák. Aszakmailag megbízható, idős kőműves mesterek száma a természet rendje szerint egyre csökken. Tizedeli létszámukat az is, hogy a magas adók miatt iparjogosítványaikat egyre nagyobb számmal adják vissza, mondván, ha korrekt adóvallomást tesznek, a nagy adóteher miatt nem érdemes műhelyeiket fenntartaniuk. Erre a folyamatra érdemes volna a tanács illetékeseinek felfigyelniük, mert ily módon éppen a szakmák legjobb iparosai vonulnak vissza idő előtt. Ha valóban igaz, hogy az adóprés a kelleténél erősebben szorít, lazítani kellene rajta. Jelentős társadalmi érdek szól amellett, hogy ezek a tisztes, hozzáértő kisiparosok a korrekt versenyszabályok határain belül találják meg számításaikat, és munkájukkal minél hosszabb ideig szolgálják társadalmunk érdekeit. Tanulót sajnos ezek a kisiparosok éppen a fenti okból nem alkalmaznak, így utánpótlás hiányában számuk mindenképpen zsugorodik. Tisztes, reális munkát e kisiparosokon kívül csak olyan nagyüzemi és tanácsi dolgozóktól várhatunk, akik a vonatkozó rendelkezés alapján iparjogosítványt szereztek, és a napi munkaidő után egyedül vagy segítséggel a vállalt munkát tisztességgel elvégzik. Rajtuk kívül rengeteg kontár garázdálkodik Budapesten és országszerte, akik irreálisan magas áron vállalják el a munkát, és vagy hozzáértés, vagy felelősség híján ellenszolgáltatás nélkül veszik fel a kialkudott összeget. Minthogy ivóvíz, szennyvíz vagy egyéb vezeték meghibásodása nyomán a lakás gyakran nem is üzemképes, kellő szakmai kapacitás hiányában azt kell elfogadnia a lakónak, aki egyáltalán vállalkozik a munka elvégzésére. Bármilyen sajnálatos, de tény: a gyorsan növekvő, személyi tulajdonú lakásállomány javítására ez idő szerint főként ez az ellenőrizhetetlen, rossz összetételű munkaerő áll rendelkezésre. Mivel a lakások számának növekedése és a munkaerőviszonyok alakulása között fordított arányosság alakult ki, a helyzet nap mint nap áldatlanabbá válik. Jóvátehetetlen hiba volna, ha az ország korszerű lakásállományának fontos hányadát, a személyi tulajdonú lakásállományt továbbra is gazda nélkül hagynánk. Adva van ugyanis a nagy állami építőipar, az eléggé jelentős szövetkezeti építőipar és a tanácsi építőipari hálózat. Az állami építőipar a nagy beruházási feladatok súlya alatt a múlttól eltérően képtelen a tatarozó-felújító munkából részt vállalni. A szövetkezeti építőipar — eredeti rendeltetésétől eltérően — szintén csaknem kizárólag új — egyre inkább állami —- létesítmények építésével foglalkozik. Marad a tanácsi építőipar, amelynek kapacitását az IKV-feladatok és más közcélú tanácsi munkák ellátása is erősen meghaladja. ^ vről évre mintegy 60—70 Li ezerrel növekszik a személyi J J tulajdonú lakások volumene, amelynek karbantartására és felújítására e pillanatban gyakorlatilag semmiféle szervezett vállalati erő nincs. A karbantartó munkának két kategóriája van: 1) a barkácsolással, 2) szakmai hozzáértéssel és gyakorlattal végezhető válfaja. Igények kérdése, de egy kerítés festése gyárilag elkészített jó festékkel barkácsolva is elvégezhető. Ha az igényeket leszállítják, a szobafestés, a tapétázás, a homlokzat kozmetikai sérülései is helyreállíthatók. Sok-sok jóindulattal a falikutak csapjainak bőrözése, a világítás biztosítékának javítása sem ördöngös, viszonylag gyorsan elsajátítható munka. E műveleteket fejlett ipari országokban már évtizedek, sőt az Amerikai Egyesült Államokban egy rövid évszázad óta a lakók, tulajdonosok, bérlők barkácsolással oldják meg. E barkácsoló mozgalom azonban igen jelentős, e célra kialakított gyártó, előregyártó 29