Budapest, 1978. (16. évfolyam)

6. szám június - Dr. Beck Béla: Iparfejlesztés vagy visszafejlesztés?

a népgazdaság iparpolitikai célkitűzésének: hozzájárul Budapest túlzott koncentráltságának enyhítéséhez. Mindebből azonban nem következik az, hogy az ország — és benne a főváros — további fejlődési szakaszát a posztindusztrális tényezők jellemzik. Elsősorban azért nem, mert egy ország nemzeti jövedelmében lényegesen nagyobb a termelő ágazatok jelentősége, mint a szolgáltató ágaké. A szolgáltatások jelentős része helyhez és időhöz kötött. Teljesítményük általában nem tárolható, szállítható, exportálható. így a szolgáltatások — a nem tömeges foglalkoztatottságot jelentő quaternel ágazatokat, az oktató-nevelő munkát, sőt a tudományos kutató tevékenységet is beleértve — sem közvetlenül, sem közvetve nem biztosíthatnak az ipari termeléssel összemérhető értékű, realizálható, piacilag is versenyképes, jövedelmező értéket. Ha figyelembe vesszük, hogy az ipar hozzájárulása az ország nemzeti jövedelméhez egyre nagyobb — 1970-ben 42,6, 1975-ben 44,9, 1976-ban 45,9% —, akkor nyilvánvaló, hogy ebben alapvető a budapesti székhelyű, sőt a budapesti telephelyű ipar jelentősége, szerepe. A fővárosi iparnak az országon belüli potenciálja, termelési aránya egyébként számottevőbb, mint a budapesti ipar foglalkoztatottsági súlya, annak ellenére, hogy feldolgozó ipari jellegénél fogva itt magasabb a munkaerőigényes ágazatok részaránya. Az agglomeráció iparának intenzív-szelektív fejlesztése Budapest dinamikus továbbfejlődése elő fogja segíteni a gazdaságszerkezet kedvezőbb arányát, az ország területrészei közötti további kiegyenlítődést. Ennek eszköze a szelektíven intenzívfejlesztés valamennyi ágazatban, mégpedig főként a beruházások mértékének, a gazdasági szabályozók alkalmazásának, valamint a tervezésnek korszerűsítése útján. A főváros iparában a munkatermelékenység növekedése az elmúlt évtizedben nemcsak az igen gyorsütemű létszámcsökkenést ellensúlyozta, hanem tartósan még évi 2 —4%-os ipari terméktöbbletet is lehetővé tett. Ha figyelembe vesszük, hogy ebben az időben a termelési feltételek nehezebbekké váltak, akkor — minden megelégedettség nélkül — egyértelműen pozitívnek kell ítélni a budapesti ipar összteljesítményét. Az intenzív fejlesztés az iparban is beruházásigényesebb, mint az extenzív fejlesztés. Mégsem lenne helyes az elmúlt időszak fejlesztési eredményeit egyedül abból a nézőpontból megítélni, hogy növekedett-e vagy csökkent a budapesti ipar részaránya az ország összes ipari beruházásaiból, illetve a foglalkoztatott létszámmal arányosan alakult-e. Közismert ugyanis, hogy a feldolgozóipari ágazatok fajlagos állóeszköz-szükséglete — akár a foglalkoztatottak számához, akár a termelési értékhez viszonyítjuk — alacsonyabb, mint az alapanyag termelő ágazatoké. Ha figyelembe vesszük, hogy csak az energetikai fejlesztési komplexum — amelynek túlnyomó részét vidéken fektetjük be — az ipari beruházásoknak kereken 40%-át köti le, akkor látható, hogy vajmi kevés támpontot ad a főváros ipari fejlődésének értékeléséhez az az adat, hogy a IV. ötéves tervidőszakban az agglomeráció az ország ipari beruházásaiból 19,5%-kal részesedett. A rendelkezésre álló beruházási eszközökkel való hatékonyabb gazdálkodás, a fő fejlesztési célokhoz való igazodás jobban érzékelhető lenne azzal, hogy a fővárosban végrehajtott egyes beruházásoknak mekkora hányadát fordították gépek és technológiai berendezések beszerzésére. Pontosabban, hogy ez az arány hogyan viszonylik az országoshoz; ebből már inkább lehet következtetni a fővárosnak az országosnál intenzívebb ipari fejlődésére, avagy attól való esetleges elmaradására. Az a tény, hogy az ipari termelés a foglalkoztatottak számának jelentős csökkenése ellenére növekedett, bizonyítja: az élet bizonyos mértékig rákényszerítette a fővárosi ipart az intenzív fejlesztésre. Mivel a létszámcsökkenéssel párhuzamosan a telephelyek száma egyáltalán nem vagy csak alig változott, jelentősen csökkent a fővárosi ipari telephelyek átlagos munkáslétszáma, ami a megmaradó munkaerő bizonyos dekoncentrálódását eredményezte. (A fővárosi ipartelepek átlagos munkáslétszáma az 1965. évi 126 főről 1970-re 117 főre, 1975-re 100 főre csökkent. Ugyanezen idő alatt az ország más területein 20—30%-kai nőtt az egy ipari telephelyre jutó átlagos munkáslétszám. 1975-ben csak Somogy, Tolna, Békés és Csongrád megyékben volt 100 fő alatt az átlagos ipari telephelyi munkáslétszám.) Hosszabb távra nem kielégítő a fővárosi ipar évi 2 —4%-os terméknövekedési üteme. Mindezekből és más tények gondos elemzéséből kitűnt, hogy gyorsítani kell az intenzív fejlesztés ütemét, és azt szelektív módon kell végrehajtani, vagyis úgy, hogy egyes ipari üzemeket, tevékenységeket gyorsabban, másokat lassabban fejlesszünk, valamint egyes ipari tevékenységeket tervszerűen megszüntessünk a fővárosban. A fővárosi ipar intenzív-szelektív fejlesztésének koncepcióját az Állami Tervbizottság 1975-ben fogadta el 15 éves időtartamra. Ennek fő jellemzői a következők: — A fővárosban az ipari termelés fejlesztését csökkenő munkaerőbázison, az alacsony hatékonyságú iparágakból történő átcsoportosítással és a termelékenység átlagosnál gyorsabb növelésével kell végrehajtani. Az intenzív jellegű iparfejlesztés előfeltételeit fokozottabban kell biztosítani, különös tekintettel az anyagmozgatás gépesítésére. — Az ipar szelektív fejlesztési feltételeinek meghatározásánál azoknak az iparágaknak a fejlesztését indokolt elősegíteni, amelyek e térségben fejleszthetők leghatékonyabban, a korábbi hagyományok, a meglevő és korszerű termelőberendezések, a lakossági ellátáshoz való kötődésük vagy más okok miatt. — A főváros adottságait alacsony hatékonysággal felhasználó iparágak és üzemek fejlesztésének korlátozása mellett folytatni kell a korszerűtlen vagy a lakosság életkörülményeit károsan befolyásoló üzemek tervszerű megszüntetését, vidékre profilozását, illetve vidékre telepítését. A fővárosban tehát nem az iparfejlesztés korlátozása a cél, hanem az, hogy a kedvező adottságokat maximálisan használják fel a hatékony ipari növekedés gyorsítása érdekében. Figyelembe kell venni, hogy a kedvező adottságok — tudományos háttér, kereskedelmi kapcsolatok, ipari tradíciók és kooperációk stb. — mellett fejlesztési korlátok is vannak. Például az ipari munkahelyek száma már ma is meghaladja a foglalkoztatottak számát; a fővárosban az ipari területek jelentős bővítésére nincs lehetőség. Igen magas az üzemi területek beépítettsége, zsúfoltsága. A főváros infrastruktúrájában meglevő tartalékok kimerültek, a bővítés hatalmas anyagi ráfordítást igényel. Fokozódnak a közműellátási, közúti közlekedési, szállítási nehézségek. Az infrastrukturális beruházások megvalósítása egyre nagyobb gondot okoz az építőiparnak. Mind erőteljesebb a társadalmi igény a káros vegyi, zaj stb. hatások csökkentése, az emberi környezet védelme iránt. Egyes üzemek útjába kerültek a város fejlődésének, ezért felszámolásuk elkerülhetetlen a főváros építése érdekében. Szükséges a lakóterületek közé beékelődött, korszerűtlen és csak nagy ráfordítással felújítható üzemek megszüntetése is. Azokat az üzemeket, amelyek nem kötődnek Budapesthez, vidékre kell helyezni, illetve profiljukat át kell adni. A kormányhatározat alapján az ágazati koncepciókat az illetékes ágazati minisztériumok dolgozták ki. Az ágazati előirányzatokat az Országos Tervhivatal egyeztette, majd az Állami Tervbizottság a koncepciókat jóváhagyta, így a tervszerű megvalósítás már az V. ötéves tervidőszakban megkezdődik. A gépipari vállalatok fejlesztése elsősorban a technológiai rekonstrukciókra, a korszerű és gazdaságilag hatékonyabb gyártmányszerkezet kialakítására, a szétszórt raktárhálózat és a telephelyek koncentrálására irányul. A nehézipari vállalatok jelentős profiltisztítást hajtanak végre, hogy a munkaigényes termékek gyártása vidéken összpontosuljon. A gyógyszeripar termelése a fővárosban az átlagnál kisebb mértékben növekszik. A műanyagfeldolgozó ipar dinamikusabban fejlődik, és az elmaradott, szétszórt üzemek helyett korszerű üzemeket hoznak létre. A szerves és szervetlen vegyipar egyéb ágai csak Budapesthez kötött tevékenységüket fejlesztik. A könnyűipari vállalatok fejlesztésénél előtérbe kerül a rekonstrukció, az állóeszközök szinten tartása. A régebben túlságosan Budapestre koncentrálódott élelmiszeripar részaránya csökken. A fejlesztés fő iránya itt is a rekonstrukció és a technológiai fejlesztés, a munkaerő kedvezőbb felhasználása érdekében, valamint a környezet védelme. A szolgáltató ágazatok helyzetéről A növekvő lakossági és városellátó igények magasabb színvonalú kielégítése érdekében a termelő és lakossági infrastrukturális háttér ipari és egyéb alapjait kell fejleszteni. A szolgáltató ágazatok kapacitása még nem kielégítő. A fejlődés útja nem kizárólag a létszámok növelése, a szolgáltatások minőségét főként jobb szervezéssel, megbízhatóbb munkavégzéssel lehetne javítani. Számolni kell azzal is, hogy szocialista körülmények között nem szükségszerű a tercier ágak arányának túlzott — egyes nyugati országokra, fővárosokra jellemző — méretű növekedése. A mi társadalmunkban kisebb ugyanis a teljesítményeket nem növelő, csak drágító tevékenység. Kevesebb a reklám, más a csomagolási igény, nincs a vállalatok között éleződő konkurrencia, és a szolgáltatásoknak országosan csaknem azonos, magas színvonalát a lakosság „manipulálása" nélkül kívánjuk elérni. Ha a meglevő tartalékok jobb hasznosítását és a szocialista körülményeket figyelembe vesszük is, akkor sem vitatható, hogy a szolgáltatások fejlesztése nagyobb létszámot igényel, mint a termelő ágazatoknál. A tanácsi gazdaságnak nem vagy alig enyhülő munkaerő-ellátási gondjai azonban arra is utalnak, hogy az ipar munkaerő-kibocsátása nem mérsékli eléggé a szolgáltató ágazatok munkaerőhiányát. Ezért a fejlesztéseknél előtérbe kell helyezni az intenzív megoldásokat, amelyek relatíve a legkevesebb létszámot igénylik, és lehetővé teszik az alkalmazott élőmunka racionális, hatékony felhasználását. • összefoglalva: a fővárosi iparban intenzíven hatékony korszak következik. Ebben a népesedéspolitikai és a gazdaságfejlesztési tendenciák, kapcsolatok és főként a mennyiségi mellett inkább a minőségi tényezők válnak dominánssá. Ha a tercier ágazatok fejlődése felgyorsul is, akkor sem tekinthető a szakasz posztindusztriálisnak. Az ipar és általában a fejlődő termelőágazatok a magasabb követelményeknek a jelenleginél kisebb létszámmal felelnek meg — ez elkerülhetetlenül szükséges. Az ipar hatékonyságát, versenyképességét nem a nagyobb létszám, az indokoltnál esetleg több munkahely, hanem a jobb termelési feltételek, a gazdaságos méretek, a gépesítés és automatizálás, a jobban szervezett foglalkoztatás és mindezek alapján az élőmunka magasabb termelékenysége biztosítja. Megítélésünk szerint e tendenciák erősödése a meghatározója Budapest új fejlődési szakaszának is. 29