Budapest, 1978. (16. évfolyam)

6. szám június - Vargha Balázs: Tatay Sándor pesti pasziánszaII

Ármin viszont a budapesti panoráma láttán a maga buzgalmát, hadiszállítói gazdagodását költi át a haladás himnuszává. ,,— Valóban gyönyörű város ez. Talán a világ legszebb városa, de amilyen szép, olyan gazdaggá kell tennünk. Minden adottsága megvan ahhoz, hogy a világ egyik leggazdagabb városa legyen. Bécstől elhódítjuk az elsőséget. A monarchia pedig Európa legszebb birodalma lesz a háború után. — így mondta: legszebb. — És mi leszünk a közepén, ha igaz lesz, hogy három tenger mossa határát. Annyi nép testvériségben! Hát nem szép birodalom? És a szive benne Budapest. Sok nyelvű, gazdag város." Klára tudta már, mikor hűségről fogadkozott, hogy faképnél fogja hagyni vőlegényét. De vajon ez a zseniális szimatú pénzember hihette-e ezt az ostoba optimista szöveget? Nem. Ezeket a lelkes, zengő igéket a szép Klára butaságához hangolta hozzá. Eleve reménytelen szerelmi vallomásként. Mert Klára csak egy alamizsnasimogatásra méltatja az őróla és a gazdag Budapestről ábrándozót. Viszont Lupoviccsal ül autóba, ennek minden szabályszerű következményével. (Az illemszabályt még nem alkalmazták a technikára: kocsiba nem illett beülni, de autóba igen.) Az a látomásféle, amiben Lupovics a Duna-kanyar fenséges múltját idézi fel (a Katonai közlöny-be írt értekezésének adatait is idézve), nem jobb minőségű mint Barta jövendőlátása: „— Bizony csodálatos vidék ez, nem véletlen, hogy ezt választotta a legnagyobb magyar király és a legigényesebb magyar királyné. Tudja, Klára, ha én a felső Dunát látom, mindig ők jutnak eszembe. Visegrád, Vác, Pozsony, Bécs számomra az ő emléküket viselik. A vízen mintha az ő szép hajóikat látnám ..." S a többi. Kipróbált mondatok. Nemcsak a Katonai Közlöny ben, abban a „puha fészekben" is, ahol Szilviát szokta hasonló eszményekkel jóltartani Lupovics. A honleány A magyar hangosfilm első korszakában — ha jól emlékszem, egészen a fölszabadulásig — kötelező volt minden filmben a bárjelenet. Igazában zenei betét, amelyet csak vékony cérnaszálak fűztek az egész cselekményhez. Énekelt a dizőz, s közben vagy burleszk hasraesések és hátbaverések történtek, vagy a tragikus hős tette pezsgőmámoros, töredelmes vallomását a hősnőnek . . . Tatay Sándor nem az ósdi szabálynak engedve viszi el olvasóját egy háborús mulatóba. Ez is, mint minden más motívuma, szükségszerűen következik a többiből: kölcsönösen adnak egymásnak létjogosultságot. Szilvia harcra buzdító, könnyeket fakasztó dalai émelyítő, de hiteles példáját adják az orfeumi alvilág (mostani szóval: szórakoztató ipar) tökéletes igazodásának. Az első szám ,,bús magyar hallgató nóta volt. Egy parasztfiú végrendelete a harctérről. Valami kisbéresé, ki halálát érezvén rendelkezik egy tulipános ládányi kis motyójáról." Aztán — lazításul — egy pesti ügyvéd röhejes kalandjai Afrikában, s végül a fő szám: ,,Csillaghullás a Doberdón." „Ennek a dalnak a közepén elsötétedett a színpad, csatazaj hallatszott, a háttérben torkolattüzek villództak. Aztán egyszerre csend lett, fák mögül előbújt a hold, s a következő pillanatban a holdfényben megjelent Szilvia szárnyas angyalként. Átment az orkeszter fölött vezető arany hídon, dalát a közönség között libegve folytatta, és egy csigaszerűen bővülő nagy szaruból csillagokat szórt az elbűvölt hallgatók fejére. Egy csillámlás lett minden. A refrént pedig énekelték gyermeki csengő hangon az angyalkák. Ennek a szómnak hihetetlen sikere volt. Mikor felgyulladtak a csillárok, a közönség valósággal őrjöngött, és megfeledkezvén jó nevelésükről, valósággal harcba szálltak egymással az elhullott csillagokért. Mindenki emléket akart vinni. Sokan elhatározták: ilyen csillagot küldenek kabalaként a harcoló katonáiknak." Szinte a délolaszországi csodatevő körmenetek hisztériájával határos ez az ereklyegyűjtő roham. S ha valaki azt veti ellene, hogy orfeumba nem a lelkes helytállók, hanem a háború cinikus haszonlesői jártak, fölöslegesen sok pénzüket elmulatni — könnyű rá a válasz: éppen ezek tudták, hogy nyilvánosan nekik kell példamutató hadilelkesedést produkálni. És különben is: éppen ők ne lelkesedtek volna a háborúért? Tatay Sándor nemegyszer túloz. De mindig a legjobb irányban. Egy pince A kincskeresés, kincsásás örök irodalmi témáját az élteti, hogy mindig előbukkannak csodálatos leletek; de segíti a kamaszfantázia is, amely a régészet számára meddő területekre is logikusan odagondol elrejtett kincseket. Tatay Sándornak kedves témája a kincskeresés, pincék, barlangok rejtekének vizslatása; de a Simeon-ház történetébe nem a romantikus szabvány szerint építi be ezt a motívumot. Most ő a másik oldalt mutatja meg, azokat, akiknek egészen másfajta álmaik vannak Budapest, Európa, az emberiség jövőjéről, mint Barta Árminnak. A Simeon család kiváló képességű és a tanulásban is jeleskedő tagját, Mátét „rossz útra" viszi az esze. Mármint úgy, hogy Marxot olvassa. S más Marx-olvasókkal együtt odáig jut, hogy illegális nyomdának kellene helyet szereznie. Óbudán, a Miklós utcában talál albérleti szobát Máté. A háziasszony tizennégyéves lánya, Matild, gyerek még félig: labdázik, babázik, de csak akkor, ha a kelmefestő műhelyből, tarkára színezett kezekkel hazaér. Sokszor beszélget Mátéval okosan, nagyosan. „A pince felfedezése úgy történt, hogy egy vasárnap reggel Matild kézen fogta Mátét, és az udvar másik felén levő romos épület felé vezette. — Jöjjön — mondta a lányka — bontsuk ki a pincebejáratot. Még iskolába jártam, mikor beszakadt ott a tető. Szerencsére, hogy nem voltam benn akkor. Mert ott szoktam ám én játszani. Száraz és világos volt az eleje annak a pincének. A belsejébe még egy ajtó vezetett, én oda nem mentem soha, de az eleje az én kisházam volt. Ott maradt a karikám, egy hajas babám ágyastul meg egy szép, nagy radirgumim. Mindig vártam, hogy majd valaki segít kibontani . . ." Mikor aztán a leroskadt épület törmelékeit félre dobálták: ,,Matild egy lámpát hozott és leereszkedtek a kényelmetlen bejáraton. A hajasbabát megtalálták, bár a haja eltűnt, az arca pedig fekete volt a penésztől. A karikát a rozsda elette, a radirguminak nyoma veszett, pedig Matild pontosan emlékezett rá, hova tette utoljára. A belső ajtó még elég ép volt, némi reccsenés után engedett, s amint felnyílt, hosszú keskeny boltpincébe vetődött a lámpafény. Két korhadt ászokfa még benne volt és egy csomó rozsdaette abroncs. Meszes edények és egy feneketlen, széthulló hordó." Az alapító mondatot Benedek mondja ki, végignézve a hulladékokon: ,,— íme a nyomda helye." A regény kulcsai Legújabb könyvében, a Lődörgések korában árulja el Tatay, hogy milyen krónikási hűséggel írta meg sok ágbogú családjukat a Simeonok regénytrilógiájában. Még csak a nevét sem változtatta meg például Vilmának, a második lánynak, aki a trilógia második kötetében, A második lány-ban címszereplő lett. Még Claire pályaudvari lakása is önéletrajzi tény: jegyeket pecsételt a Keleti pályaudvaron, s kapott ezért szerény szolgálati lakást a dohogó vonatok fölött." Azt csak az író mondhatná el — egész kulcscsomót adva a trilógiához —, hogy az írása közben miféle feszültségek támadtak a tények és a fejezetek, a modellek és a szereplők között. Nem nehéz például észrevenni, hogy József, a Simeon ház nagytekintélyű, telthangú feje a regényben csak a mellékfoglalkozásával, a gazdálkodásával szerepel, mint szenvedélyes csikónevelő. Annak, hogy a valóságban evangélikus lelkész is volt, a regényben csak annyi nyoma van, hogy Klára egy lutheránus szeretetotthonban kap egyszer állást. A családfőnek hosszú életű szellemi hatását bizonyítja, hogy évtizedek múlva is emlékeznek gyermekei, hogyan mesélte el s magasztalta a Pozsony—Pest között tett hajóútjának gyönyörűségeit. Barta Áron és Lupovics dunai tirádája mellett ez, a harmadik a legnemesebb. „Ilyen élményt nem nyújtott semmi, mint ez a hajózás. Először is a Duna rettenetes ereje. Semmi ahhoz a mennydörgés, semmi a sziklák omlása . . . Rajta a gőzös dohogása csak bolhaköhögés. Az erő magában a folyamban van. Elefánt hátán, ha szöcske lovagol. Tágul a meder, elszöknek a partok. Összefutnak, a víz feketévé válik, elöregszik és megfiatalodik. Az Isten háta és az izmos, fekete rabszolgáé. Szigeteket karol át, partot épít és fákat nyű ki a földből. Tündérváros, ahova este érkezik. Pontokra bontja, aranyló sávvá húzza a fényeket. Fekete hercegnő gyöngyökkel felcicomázott karja fonja körül a Nyulak szigetét. Karperecek és karperecek." 23