Budapest, 1978. (16. évfolyam)

5. szám május - Prof. Bókay Árpád: Színházi élet a múlt század második felében III.

Ne bántsd a fát! Vannak, akik emlékeinek még a hajdani madarak és fák napjára. Amikor a tanulóifjúság kivonult egy-egy közeli erdőbe vagy parkba, hogy ott énekkel, verssel, játékkal ünnepelje meg a tavaszt, a természet újjászületését. Biztos, hogy ez az ünnep kedvező hatással volt természettel kapcsolatos magatartásunkra. Kár, hogy megszüntették. A mai ember természettel kapcsolatos magatartása ugyanis sok kívánnivalót hagy maga után. Jó volna, ha tudnánk: életünk nélkülözhetetlen oxigénjét a növényvilág állítja elő. Egy város lakossága annyi oxigént fogyaszt, amennyit fél városnyi erdő képes csak megtermelni. Egy gépkocsinak pedig átlag harminc embernyi oxigénre van szüksége. A párolgás (hőelvonás) közismert fizikai jelenség, mikroklímánk egyik fontos alakítója. Gondolnánk-e, hogy egy nagyobb fa ezer liternél is több vizet párologtat el naponta? Tudjuk-e, hogy a növényzet a levegő kéntartalmának ötven százalékát képes megkötni? És hogy a szélfútta porból, szállongó koromból a budapesti parkok és fák mintegy 130 000 tonnát szűrnek ki egy év alatt? Értékeljük-e eléggé a fák kellemes árnyékát, az öntözött gyep üde levegőjét, a lombok szélfogó, zajcsökkentő szerepét? Értő szemmel nézzük-e az utcák fáinak, városunk parkjainak szépségeit? Bizonyára nem mindenki, és nem elégszer. Úgy vagyunk talán ezzel, mint az egészséggel, amit csak hiányában értékel az ember. El tudjuk képzelni parkok nélkül életünket? A dolog természetesen nem ennyire végletes. Csak egy fa, egy ág, néhány lépésnyi kitaposott fű, egy törött pad, egy kiégetett szemétkosár az, aminek léte vagy pusztulása az egyes emberen múlik. De a szemetes parkért, a rendetlen, kellemetlen környezetért már kollektív a felelősség. Ezt a kollektív felelősségérzetet kellene felszítani. Évente mintegy 120 millió forintot költ a főváros a parkok, fasorok fenntartására. A lakosság fegyelmezetlensége, fsleíőtlensége ennek közel tizedrészét, évi 7—8 millió forint értéket pusztít el. Nem beszélve az igen jelentős értékcsökkenésről, a máshonnan fölöslegesen elvont munkaerőről. Az építőipar és a közműépítő vállalatok által okozott károkat nem indokolja mindig a főváros korszerűsítése. Mértékük jelentősen csökkenthető lenne a személyes felelősség fokozásával. Olyan tervezőkre volna szükség, akik nagyobb gonddal veszik figyelembe a környezet adottságait. Olyan építésvezetőkre, akik nem tűrik a természet fölösleges rongálását. Olyan gépkezelőkre, akik utasítás nélkül is kikerülik a fát a munkagéppel. Olyan kubikosokra, akik úgy ássák az útmenti munkaárkot, mintha a saját gyümölcsfáik mellett ásnának. A dolgozó, közlekedő, pihenő ember nagyobb felelősségére és példamutatására lenne szükség. A környezet az ember kulturáltságának fokmérője. Nedeczky János 44