Budapest, 1978. (16. évfolyam)
5. szám május - Major Máté: Táguló terek
A Farnsworth-ház, Piano (USA) L. Mies van der Rohe műve, 1950. gi igén/eket kell kielégíteni a népgazdaságnak erre a célra szánt véges anyagi erejéből. Ezt az ellentmondást elsősorban úgy vélték feloldhatni, ha a közület (állam, város stb.) csak a lakásépítés egy részét vállalja, a többinek megépítésében csupán anyagiakkal (kölcsönökkel) — és nem ipari kapacitással — segíti a magánépíttetöket. (Az arány a közületi és a magánszektor lakásépítkezései között ma kb. 1/3:2/3.) A magánszektor lakás-lakóházépítésének tervezési és szervezési típusairól (családiház, társasház stb.) itt nem akarok beszélni, csupán arról a tényről, hogy ezen a területen az építkezések kellő irányítását, a szakszerűség keretei közé szorítását (ideértve az esztétikumot is) a közület — talán azért, hogy az építőkedvet ne rontsa, hiszen ez az országos lakásépítési terv teljesítésé* veszélyeztetné — nagyjában-egészében kiengedte kezéből. Ennek következménye, hogy a ,,maszek"-ok által megépített lakások építészeti fejlettségükben — anyagi és szellemi vonatkozásban egyaránt — meszsze elmaradnak a lehetségestől is, még inkább a szükségestől. Emiatt nemcsak anyagban, területben-térben pazarló — tehát nemcsak az építtetőnek, drága —, a maradi életformát rögzítő, a változni akarót torzító ez a fajta építkezés, hanem hosszú időre elrontja (városon, falun egyaránt) az építészeti táj megvolt és lehetséges szépségeit. Ennek ellenére ideig-óráig még ki is elégíti építtetője igényeit, hiszen maga szabhatja meg lakásának, lakóházának szerkezetét, tereinek számát, nagyságát és kapcsolatait, sőt az épület anyagaiban, szerkezeteiben rejlő csekély rugalmasságot is maga használhatja ki bizonyos kisebb mértékű változtatásokra, átépítésekre, bővítésekre. Persze, az életformák elkerülhetetlen és meglepően gyors változásával, fejlődésével az erkölcsi avulás ezeket a lakásokat, lakóházakat — építtetőik számára is — rövidesen meghaladottakká fogja tenni. A közület által vállalt lakásmennyiségek megépítése is csak úgy lehetséges — többek közt az élő munkaerő-kapacitás szűkössége miatt, amiben része van a magasabbrendű szervezettség, főleg a munkafegyelem hiányának is—, ha korszerű nagyüzemi technológiával előre gyártják az épületek elemeit, s ezeket a helyszínen kevés munkással és sok géppel rakják össze épületekké. így alakult ki — ma már tíz nagy házgyár járul hozzá — a nagypaneles építési mód, amelynek termékeivel, az így létrehozott épületek, lakótelepek, egész városrészek „külső"-ivel, nemcsak az építészek, hanem a közvélemény nagyrésze, „belső"-ivel pedig a bennük lakók — enyhén szólva — nincsenek megelégedve. Itt most nem az épületek, telepek, városrészek ,,esztétikum"-áról akarok beszélni, hanem arról, hogy ezek az építészet vázolt fejlődési tendenciáinak folyamatában milyen fejlettségi szintet képviselnek. A technológia maga, a nagyüzemi előregyártás technológiája, amivel ezeknek az épületeknek elemeit gyártják korszerűnek látszik, de — amint tapasztalhatjuk — egy technológia korszerűségét mégis csak felhasználásának eredményei döntik el. A lakásépítés mennyiségi igényeinek és a kielégítésükhöz rendelkezésre bocsátott anyagiaknak az ellentmondását, a minél többet termelés érdekében, a lakásalapterületek leszállításával (ma átlagosan 53 m2 ), s ezen belül a szobák (lakóhelyiségek) számának redukálásával (átlagosan kettő) próbáljuk feloldani. Mintha az emberi élet,,technológiája"nak korszerűsége a mindennapi életforma újratermelésében kevésbé lenne fontos, mint — az ipari építészet esetén — az anyagi javak termelésében. Ez a tény társul a másikkal, hogy ez az építészeti technológia az építészeti fejlődés folyamatában, teljes- és változtathatatlan merevséggel, hátrább áll a sorban minden előbbinél. (Hiszen, például, a párhuzamos téglafalak közé kényszerített lakásforma is változtathatóbb, rugalmasabb ennél.) És ha arra gondolunk, hogy már évtizedekkel előbb megállapítottuk az ideális lakásfeltételeit — vagyis azt, hogy a lakásban az egész családnak legyen egy közös nappali helyisége, hálóhely nélkül, hogy minden felnőttnek, még a házastársaknak is, és a gyerekek közül nemenként kettő-kettőnek legyen egy-egy, az elkülönülést biztosító bármily kis szobája — tudjuk igazán felmérni, a jelenlegi megoldások súlyos veszélyeit a családi élet zavartalanságára. A mozdíthatatlan, változtathatatlan kislakások — bármilyen jól funkcionáljanak elvontan-önmagukban megépítésükkor, bármily óriási előrelépést jelentsenek a pincéből, üzlethelyiségből, albérletből, társbérletből, akár a szülői otthonból is ideköltözötteknek — csak ideig óráig alkalmasak a konkrét életformák szolgálatára. Rövidesen (vagy azonnal) akadályozzák egy-egy idős szülő befogadását (ami pedig a dolgozó férj és feleség esetén a gyerekek ellátása érdekében nagyon fontos dolog), akadályozzák az elvárt három gyerek világrahozatalát és általában a bentlakással keletkező igények kielégítését, márpedig tudjuk, hogy még a kielégített igények is előbb-utóbb újakat szülnek. S ha még arra is gondolunk, hogy egy-egy ilyen épület esetleg száz esztendeig is elálldogál, miközben erkölcsileg már régen elavult, és arra, hogy lebontása csaknem anynyiba kerülne, mint annak idején a megépítése, felrobbantása pedig roppant kockázatos (s hogy sem a bontási anyagot, sem a robbantási törmeléket nincs hová rakni) — az említett súlyos veszélyek még tetéződnek. A lakóépület-építészetünk kategóriájában eddig elért „fejlettség"-gel tehát egyáltalán nem dicsekedhetünk, amint ezt (igaz, csak a lakások mennyiségével) tesszük. Ami megépült, azon már aligha lehet segíteni, ami még — a szaporodó házgyárak jóvoltából — lesz, azon is csak keveset. Egy kicsit külsőleg — a vízszintesen, függélyesen .valamivel változatosabb beépítéssel, a színezéssel, a környezet növényzetének gazdagításával. Belsőleg jóformán semmit. Bár szó van bizonyos „lazítási" lehetőségekről is, ezeknek kellő hatékonyságában nehéz bízni. * Íme, az építészet fejlődési tendenciái így, ilyen sokféleképpen érvényesülnek mai építészetünkben. 30
