Budapest, 1978. (16. évfolyam)

5. szám május - László Gyula: „Manupropria"

A gyűjtemény (Siklós Péter felvételei) László Gyula izgalmas, ha nyelvünk hangértékei úgy működnek írás közben, hogy a szavak nemcsak pontosak, hanem hangsúlyos kezdeteikkel is felelnek egymásnak. Nem törekszem én az alliterációkra, de ha felbukkannak, örömmel tartom meg őket, még „tudományos szövegekben" is! Miért lenne szégyen, ha nemcsak igazul, de szépen is írunk? Sok-sok levelet küldtem író- és művészbará­taimhoz, amelyeknek szinte egyetlen témája: „Hát nálad hogy van mind­ez?". Ezért böngészem határtalan érdeklődéssel kéziratgyűjteménye­met, a születőben levő művek lassú alakulását. Gyűjteményemben sok effajta, készülésben levő vers vagy át- és átjavított próza akad. Emlékszem egyik költőbarátom legszebb versére, amelynek kézira­tát rajzomért cseréltem. „Almoddal mértél" a címe, s azt a feszültséget akarja feloldani, hogy felesége őt leánykori álmaihoz méri: így ő min­dig vesztes marad köznapi valóságá­ban, a megszépítő álommal szemben. Nos, a kéziratban — ha jól emlék­szem — szinte zökkenés nélkül indul az első három szakasz, azután kín­keserves gyötrődés következik a be­fejező két szakaszért. Mi történt itt? — kérdeztem. Észrevetted? — mo­solygott. Nos, éreztem, hogy azt a feszültséget, ami bennem támadt, hogy az eszményképpel, az álommal szemben mindig alulmaradtam, csak versben tudom feloldani. Elkezdtem írni, feleségem a konyhán dolgozott. A harmadik szakasz után bejött és kedvesen mondta: látom, dolgozol, nem zavarlak. Igen ám, de ezzel vége volt bennem a feszültségnek, viszont éreztem, hogy a vers jó vers, be kell fejeznem, s ekkor kezdődött a küzdelem a versért, a befejezésért. Elsősorban ilyenfajta kéziratok iz­gatnak engem. Szerencsére sok ba­rátom van költőink között, akik néha mosolyogva, néha morcosan enged­nek kérésemnek, s egy-egy versük kéziratát, vázlatait ideadják, rend­szerint valamelyik rajzomért cserébe, vagy anélkül. Emlékszem, Szabó Lőrinc ideadta a „26. év" két szo­nettjének teljes vázlatanyagát, s még meg is kérdezte, hogy mástól nem kell-e? Mondtam: „Hát csak nem vagyok olyan szégyentelen, hogy mikor nálad vagyok, akkor más kéz­irata is érdekeljen." Valósággal rám erőltetett egy Babits és egy Tóth Árpád fordítás-vázlatot, gondosan rágépelve, hogy tőle kaptam aján­dékba. Nos, belemelegedvén a beszélge­tésbe — merthogy annak tekintem ezt a beszámolót —, megfeledkeztem arról, hogy számot adjak, miként is kezdtem el. A negyvenes évek végén Kolozsvá­rott rendet akartam teremteni fel­gyűlt levelezésemben, s kezdtem ki­válogatni azokat, amelyek jellegte­lenek, nem érdemes tartani őket. Dehát csak nem dobom el Szönyi Istvánnak, a „tanár úrnak" levelét? S Rudnay Gyuláét ? És a többi tisz­telt és szeretett tanáromét, baráto­mét, akik a magyar szellem alkotói! Érdekes — gondoltam, miközben ezeket rakosgattam —, jó barátság­ban vagyok vele, s még sincsen leve­lem például Sinka Istvántól, Veres Pétertől, Medgyessy Ferenctol. Hogy lehetséges ez? így kezdődött: vala­milyen alkalmat vártam, hogy írhas­sak nekik. S jöttek a válaszok, kez­dett „teljessé válni" baráti, ismeret­ségi köröm. Különösen erdélyi író­barátaim éltették meg a „mániát", hiszen mosolyogva magyaráztam ne­kik, hogy a régi korokban félték és tisztelték a mániát, mert az istenség jelenlétét sejtették benne. Nos — mondtam — ilyen mánia szállt meg engem, tart hatalmában. Táplálnom kell, mert ha nem — elemészt! így felcsigázva érdeklődésüket tettem hozzá, hogy bizony kéziratoddal csillapíthatnók mardosását. Nevetés követte az ilyenfajta beszélgetéseket, s aztán rendszerint meglett az alku: én adok rajzot, ők kéziratot. Asztalos István, Horváth Imre, Horváth Ist­ván, Szemlér Ferenc, Kacsó Sándor, így gyarapodott a névsor, hogy ne is beszéljek arról, akit a legnagyobb­nak tartottunk magunk közül: Sza­bédi Lászlóról. De aztán atyai bará­tom, Bánffy Miklós tisztelt meg kéz­iratával és sorban a többiek: Kiss Jenő, Tompa László, Létay Lajos, Gaál Gábor, Nagy István, majd ké­sőbb a fiatalok, akik közül nem egy tanítványom volt az egyetemen: Bajor Andor, Márki Zoltán, B. Nagy Margit, Benkő Samu és mások. De hagyom ezt az emlékezést, mert el­homályosul a szemem, hiszen éppen azt hagytam ki eddig, aki mind­annyiunk szemében a tisztaság feled­hetetlen jelképe volt: Kós Károlyt. A vele való levelezésem e nagyszerű alkotó lelkének mélységeibe visz minket. Sajnos nem közölhetem őket, mert valamiképpen annyira a szíve közepébe jutottam, hogy örökké érdemen felül emleget. Éppen Kós Károlynak a középkori szerzetesek szép betűvetését felidéző kéziratai láttán fog el a fájdalom: egyre töb­ben írnak írógépen, egyre kevesebb a kézirat. „Bocsánatos bűn", de be kell vallanom, magam is egyre gyak­rabban ülök a géphez, mégha utóbb négyszer-ötször átjavítom is az első fogalmazványt. De térjünk vissza kéziratgyűjtésem történetéhez, ame­lyet Erdélynél hagytam abba. 1949-ben kerültem ismét Pestre, és „jóakaróim" jóvoltából az ötve­nes évek elején elég nehéz éveket él­tem át. Diafilmek festésével s más egyébbel pótoltam a fizetést, hogy ne kelljen nélkülöznünk. Viszont ne­kem mindennél nagyobb értéket je­lentett, hogy felújult barátságom írókkal, nagy művészekkel, s újak is szövődtek. Közéjük tartoztam, s ez nekem többet ért minden „karrier"­nél, mindenfajta ,,ordó"-nál, amikért pályatársaim egy része mindent megtesz! Nos, ebben a baráti körben szinte erőfeszítés nélkül gyarapodott kéziratgyűjteményem. Egy-két ba­rátom féltve őrzött régi kéziratokkal ajándékozott meg: például Jókaiéval, Kossuthéval, Berzsenyiével. Ezzel gyűjtésem túllépett a baráti körön a múlt s jelen felé. Ma ott tartok, hogy a XVIII-XIX. század fordu­lójától kezdve úgyszólván nincsen jelentősebb költőnk, írónk, festőnk, szobrászunk, muzsikusunk, akitől ne lenne kéziratom. Érdekes, hogy leg­rosszabbul éppen a „kutatókkal", tehát pályatársaimmal állok, bár tőlük is van kéziratom szép számmal. Egyik legféltettebb kincsem Werner Heisenbergtől kapott levelem és dedi­kált könyvem. Fordítsunk egyet a dolgon: a ma­gam kéziratait, tanulmányvázlatait, jegyzeteit odaadom kedves tanítvá­nyaimnak, akik ilyen módon a meg­jelenésnél néha hónapokkal-évekkel előbb olvashatják tanulmányaimat. Lassan — „hagyatékom" rendez-19

Next

/
Oldalképek
Tartalom