Budapest, 1978. (16. évfolyam)

5. szám május - Tóth Eszter: Otthonaim

csengő hangjai, az esti előadások lámpái, embertódulása. Bent a lakásban meg a családi ereklyék, melyek, mielőtt muzeális tárgyakká válnának, itt utoljára lehelik még az élet tenyerestalpasabb melegét. Kéziratok, képek, rajzok . . . Például a Goethe arckép a falon, mely a várbeli lakásból került idáig, s ugyanonnan Apu rajza számomra az akkori (ma is itt álló) íróasztalról, fölötte e Goethe arcképpel, végül az én, szintén akkori „másolatom" róla, — s az emlék, ahogy ezen szüleim összemosolyognak, Tóth Árpád és Annuska... ez is egy „szobabelső" a Hajós utcából. Ahol természetesen nemcsak a „múlt árnyai" járnak. Új „műhely" zúg-búg zeneszerzésszakosfiam zongorája körül, s a pihenő időkben kedves, okos fiatalok zsibonganak, könyvespolcoktól a konyháig, örömömre igen otthonosan. Ezt az örömet férjem, fájdalom, már nem érte meg. Az erkélyről elém-integetése helyett emléktáblája fogad a házfalon. Ez is az otthonosság egy neme, a mulandó, s a maradandó világ folytonos összeforgása közepette. Amelyben számomra az átmenetinek, időlegesnek is mindig megvolt az örökkévalósága: én már a boldogok sorsát, hogy úszó cet hátára épülnek mind az otthonok, hogy tövestül fordul ki minden, tudom, hogy viszi el a szél.. . Még sincs már mélyebb, mint ablakomon a kis virággyökér. Apám íróasztala