Budapest, 1978. (16. évfolyam)
5. szám május - Tóth Eszter: Otthonaim
Anyámmal, „Annuskával" Nagyanyámmal pen valamikori közös otthonunk ajtaja maradt zárva. De talán jobb is, hogy nem láttam viszont az átalakított színhelyet. Lehet, hogy így hitelesebben él tovább az „eredeti", ahová Apu újra meg újra hazatérhet, léggömböt hozva kislányának, s este az íróasztali lámpácska fényében írogathat, míg szépséges, fiatal anyám zöldbársony kimonóban játszik velem, örökkön örökké. * A Margit körút (ma Mártírok útja) 62-ben, ahol már özvegy anyámmal és nagynénjével laktunk hármasban, telt el süldőlány korom. A Jurányi utcára néző, földszinti ablakokba sohasem sütött be a nap, ennek a lakásnak viszont már volt fürdőszobája! Általában, „modernségével" bűvölt el minden arrafelé. A sokemeletes bérház kavargása, a kapu előtt csörömpölő villamosforgalom, az ablakon bevillogó neonreklám, a közeli Budai Apolló filmjei — büszkén éreztem személyiségem nagyvárosivá növését. A Várat, ahová a gimnáziumba még évekig loholtam föl, azontúl is szerettem, de már nem voltam az ottani sváb szomszédnénik „médikéje". Noha még kisdiák, mégis egy metropolis polgáraként írtam verset a fényreklámról Apu íróasztalán. Igaz, versen és leckén kívül sok sanyarú iromány is készült azon az asztalon. Tandíjhalasztási és pénzsegély kérvények, címírás fillérekért — Anyu kishivatalnoki fizetése kevés volt, Apu költészetéből akkoriban még semmi jövedelmünk sem származott. A Margit körúti otthonra mégsem úgy emlékszem, mint a gondok sötét tanyájára. Anyu derűs természete, Nénénk kényeztetése melegen bevilágította a szűkös háztájat. S ott virágzottak ki az első nagy barátságok is. A hosszú beszélgetések könyvekről, érzelmekről, ifjonti módra okoskodásból szentimentalizmusba, ellágyulásból hatalmas nevetésekbe csapva át. „Zsúrokat" pénz hiányában s a környezet alkalmatlansága miatt nem rendezhettünk, de szerény uzsonnára előbb-utóbb fiúk is megjelentek. Velük érkezett az első szerelmek és csalódások hagyományos romantikája, melyben a „modernséget" csupán a telefonhasználat képviselte. A házbeli fűszeres meg a oék sűrűn csöngettek be értem, a hozzájuk befutó telefonhívásokkal. Hogy saját telefonunk nincs, éppoly természetesnek találtam, mint a rokonok levetett ruháinak viselését. Sajnos, a mások még nagyobb nyomorúságára sem figyeltem. Gyanútlanul, s így nem csatlakozva politikai harchoz, elégedetten, sőt boldogan készültem, két évvel az érettségi után, irodalmi sikerekre s a házasságra. A dublégyűrűs (aranyra nem telt) eljegyzést követően hamar meg is lett volna az esküvő, s a Margit körúti két igénytelen szoba egyike pazar palotának ígérkezett a leendő pár számára. Ám az egyetemista vőlegényt hirtelen elragadta a háború, melyben aztán nemsokára ízzé-porrá zúzódott a vacak-pazar „palota" is. A felszabadulás persze mámoros gyönyörűséggel töltött el. Hiszen elmúlt minden veszedelem, hozzátartozóim életben maradtak, a vértanúk sorsáról még nem tudtam. Azt sem még, hány szerettünket hiába várjuk vissza — a legközelebbit, Péteremet is. De a csupa remény ujjongása sem fojthatta el sírásomat az elpusztult otthonért. Mint a macska, amely a házhoz ragaszkodik, jártam vissza a lakhatatlan lakásba. Fala kiomolva a Jurányi utcára, berendezése összetörve, kifosztva. A piszkos törmelék közt tallózván azonban nem „javainkért" búsultam. Mint élő személy szétlőtt húsát, elfolyt vérét sirattam a romokat, s a csúf, szürke ajtó szilánkját egy kedves halott hajfürtjeként vittem magammal. Szondy utca 37/b. Házasságom első évtizedének otthona. Egy barátunk azt mondta rá: „Ez nem lakóház, ez egy szülőház." Ugyanis az eredetileg sem szép épület még jóval a háború után is tatarozás nélkül viselte, sőt A lassú megnyugvást, az otthonosság fölerősödését falainmálladozta tovább a rongálások nyomait, oly leromlottan, amilyennek egy rég elhagyott, omladozó szülőházat szoktak viszontlátni. Ócska lakásunknak sem volt egyéb dísze, mint hogy — akár a várbelibe — ragyogva tűzött belé a napfény, s ablakait teleültethettem petúniával, hajnalkával. Igyekeztünk persze egyébként is a lakályosítására. Dolgoztunk, pénzt kerestünk, kezdtünk berendezkedni. Mint egy háztartás önálló vezetője: én első ízben a saját lakásomban. S mint a népi demokrácia polgára és Hollós Korvin Lajos felesége és tanítványa immár a közéletre is figyelve: első ízben az országban is. Eleinte nem zavarta más a Szondy utcai békét, mint a közelmúlt tragédiáinak árnya. Kosztolányi „Boldog szomorú dal"-ából így vált nemzedékemben: „Boldog, kétségbeesett dal": kon belül és kívül (telefon a lakásban! Verseim folyóiratokban, Ismét egy kedves otthon. Van szobám újra, szép. Benne kilenc terítő és öt virágcserép. Tányérok, süteménnyel. Villany is. Üde fény sokszorozódik tükrön s könyvszekrény üvegén. A könyvek és a képek a régi rend szerint felálltak újra sorban: „Éljünk most egyszer itt." Baráti, jó világ ez. A rádió ha szól, barát beszél. A béke most csakugyan honol, s betetőzi a boldog szerelem. Ám néha, hirtelen az egész . .. nem, ki sem húny, nem, szerteszét se hull, csak a valóság eltűnik belőle nyomtalanul! Hol a valóság? szétlőtt Atlantiszom, hová süllyedt el bennem is, hogy nem átallok tovább építkezni fölötte, s megölt szeretteim árnyai közt szeretni,: — s hűségesen megint? Mi hát az én hűségem? S ki az, kit megcsalok? Az élő? A halott? Melyik a védtelen? Ki bocsát meg nekem? 11
