Budapest, 1978. (16. évfolyam)

4. szám április - Pátzay Pál: Otthonom a művészet

Bajor Gizivel 1914-gyel befejeződött életem első, az óvó szülői házban töltött szaka­sza, és kezdődött valami úi, törté­nelemben, társadalomban, az egyéni életben. Szabálytalan élet volt az enyém, nem egysíkú, a jó és a rossz váltakozásában még a rossz is vala­hogy a jó felé segített. A háború ré­me volt a legnagyobb rossz. De eb­ből a mindenkit érintő, kollektív szörnyűségből számomra, művésze­tem számára mégis szerencse lett. A Bakáts téri elemi iskolában soroz­tak be katonának. Búsan hagytam el a sorozóhelyiséget. Attól féltem, hogy most induló pályám kettébe törik. Ahogy lógó fejjel bandukoltam, a tér sarkán megszólított egy ismerő­söm. Tudta, hogy sokat kísérletez­tem, gyerekkoromban a szüreteken tűzijátékokat készítettem, petárdá­kat, rakétákat csináltam, hát azt kér­dezte, nem mennék-e el az Emmer­ling-féle lőszergyárba, ahol világító rakétákhoz értő szakembert keresnek. A hadiüzem felmentést biztosított, a front helyett így kerültem, egye­lőre, a gyárba. Megismerkedtem egy új közösséggel, a munkásokkal, és dolgozhattam a magam tetszése szerint is. Maga a munkahely életveszélyes volt. 1915-ben robbanás történt, asszonyok égtek halálra. Tiltakozá­sul a rossz munkakörülmények miatt egy társammal sztrájkot szerveztünk, abbahagytuk a munkát. Tudtommal ez volt az első sztrájk a háború alatt, nem mindennapi esemény a hadi­üzemben. A következmény: azonnal bevonultattak az 56-osok káderéhez, kiképzés nélkül irány az olasz front. A legveszélyesebb beosztást kaptam, bizonyára nem véletlenül: a felderí­tőkhöz osztottak be. A rosszat újabb rossz tetézte, megkaptam a spanyol­náthát, annak az időszaknak súlyos járványát. Mint lábadozót Udinébe vezényeltek, ahol irodán dolgoztam, illetve mintáztam a magasrangú tisz­teket, a tábornoki kar tagjait. Tehát a megpróbáltatások jóhoz, értelmes tevékenységhez, alkotáshoz segítet­tek. Ez történt Szőnyi Istvánnal is, aki tb-s fertőzéssel került katona­kórházba, és ott három éven át azt festett, amit akart. Ez volt a mi igazi iskolánk. Mert tábornok modelljeim megkövetelték, hogy a szobor töké­letesen hasonlítson rájuk, ugyan­akkor nem volt idejük hosszan ülni előttem, két-három ülésből kellett elkészítenem a szobrot. Megtanul­tam a lényeg gyors kiválasztását, el tudtam raktározni magamban a vo­násokat, mozdulatokat, megtanul­tam modell nélkül, emlékezetből dolgozni. tüzérlovakat, a tábornokok arcát, az udinei iroda szagát máig se felej­tettem, mert tevékenységem az élet­hez kötődik. Erről az élethez, néphez, fajtához való kötődésről már 1942-ben, a „honfoglaló, turáni lovas" újjá­éledése idején leírtam, hogy a szob­rásznak szükségtelen idegen ideált követnie az alak megformálásakor, hallgasson belső indítékaira, ösztön­zőire, azok úgyis a környező világ­hoz kötik. A művészi ábra nem tekint-Önálló életet éltem, és ez az ön­állóság a szellemi életre is vonatko­zik. A különböző művészeti divatok­tól is függetlenítettem magamat. Már gimnazista koromban rájöttem, hogy kettős szemmel nézem a vilá­got, vagyis plasztikusan. A kettős kép elmémben válik eggyé, ott egye­sül egész világlátásommal, szellemi felfogásommal, az érzelemmel, in­dulattal. A fogalomalkotásban min­dig ez a plasztikus látás volt a segí­tőm. Nem hatottak rám az izmusok, mert biztos voltam és vagyok abban, hogy igazában a közvetlen, reális benyomás képes megindítani a mű­vészi képzetalkotás folyamatát. Családommal hosszú ideig laktam az Andrássy út és az Eötvös utca sarkán. Jó lakás volt az, közel a Fő­iskolához, ám a vásárcsarnokhoz is közel. A csarnok egész napi, de főleg éjszakai, hajnali rakodásának, dübör­gésének a kibírhatatlan zaja kerge­tett át ide, Budára, ugyancsak egy sarkon álló házba, a Pasaréti és a Gábor Áron út kereszteződésébe. Nem az élet elől futottam meg, csak a zaj űzött kijjebb a városból. Az olasz front élményeit, a nekifeszülő Feleségemmel Itthoni műtermem

Next

/
Oldalképek
Tartalom