Budapest, 1978. (16. évfolyam)

3. szám március - Ligeti László: Margit körút—Mártírok útja

Mártírok utja egyszer, vasárnap kaptunk, minimális adagot. A fegyház olyan biztonsági berende­zésekkel volt felszerelve, hogy onnan még soha senki nem szökött meg. Az épület­nek a körút felőli része nem tartozott a fegyházhoz. Ott különböző hivatalok irodái és személyzeti lakások voltak. Az udvari traktus az ún. beszélővel kezdődött, ahol szigorú őrizet mellett, bizonyos idő­közönként meg lehetett látogatni a fog­lyokat, és dróthálón keresztül beszélgetni velük. Az emeleten hosszú folyosókról nyíltak a zárkák. A folyosókat vasszer­kezetű ajtók szakították meg, kis távol­ságra egymástól, úgy hogy végigmenni a folyosón fölért egy akadályversennyel, még az őrök számára is. Hatalmas kul­csokkal előbb sorra ki kellett nyitniuk a folyosókat megszakító vasajtókat. A fegyház területét magas kőkerítés vette körül, amelynek tetejét vastagon borították az üvegcserepek. Kívülre pe­dig szögesdrótokat húztak, és helyenként gépfegyverekkel felszerelt őrtornyok áll­tak. De még az ilyen biztonsági intézke­dések mellett is minden este, takarodó előtt megszámolták zárkájukban a fog­lyokat. Az utcáról reggeltől késő estig beszű­rődött az élet zaja, ami még elviselhe­tetlenebbé tette helyzetünket, hiszen akarva, nem akarva mindig arra kellett gondolni, mennyi ember jár szabadon Budapest e forgalmas útvonalán. Az épület közelében volt a Három (vagy Négy — nem emlékszem ponto­san) Szürke elnevezésű étterem, amelyből esténként cigányzene és nótázás szűrődött ki. Otthon, család, meleg szoba, tiszta ruha, jóízű ételek, karácsonyi fenyőil­lat.. . milyen távol esett mindez már tőlünk, raboktól. * E kegyetlen körülmények között is igyekeztünk emberi életet élni. Ez leg­inkább abban nyilvánult meg, hogy szinte mindenki számára kötelezővé tettük a napi testmozgást és a tanulást. Tanul­tunk egymástól, amit lehetett. Még nyel­veket is. Könyveink nem voltak, semmi­lyen írás, nyomtatvány beadását nem engedélyezték. A tanárok közülünk ke­rültek ki. Egyik fogolytársunk, dr. Jáhn Ferenc, akinek emlékét ma Kispesten utca őrzi, kitűnően tudott németül. Kezdő és haladó csoportokat szervez­tünk a nyelvtanulásra. Az ilyen elfoglaltságra nagy szüksé­günk volt. Nemcsak azért, mert főként a fiatal korosztályhoz tartozó cellatársaink nehezen viselték el a semmittevést, ha­nem azért is, mert sokkal jobban el vol­tunk zárva a világtól, mint a többi fogoly. A mi zárkánk ugyanis „különleges el­különítés" alatt állott. De a szigorú elkülönítés ellenére — ami egyébként az ajtóra is ki volt írva — megtaláltuk a módját a hírszerzésnek. Dr. Weil Emil, a kiváló kommunista orvos ekkor már fegyházbüntetésének tizenkettedik évét töltötte a Margit kör­úti fegyházban. Mint fogoly dolgozott az orvosi rendelőben, ahol viszont mód­jában volt a rádióból tájékozódni arról, mi történik az épület falain kívül. így tudomása volt a hadi helyzet állásáról, a szovjet hadsereg harci eredményeiről. A tárgyilagos véleményalkotáshoz hozzá­segítette az a körülmény is, hogy több nyelven beszélt, így különböző adóállo­másokat hallgathatott. Nekem jutott az a feladat, hogy külön­böző álpanaszokkal bejussak az orvosi rendelőbe. A börtönorvos injekciókat rendelt, amelyeket naponta kellett be­adni. Ezt viszont már dr. Weil Emil végezte. Ilyenkor közölte velem a leg­frissebb híreket. így többé-kevésbé ál­landóan informálva voltunk a kinti ese­ményekről. A fegyházban nemcsak kommunista elítéltek töltötték büntetésüket. A poli­tikai foglyokon kívül nagy számban vol­tak itt katonaszökevények és olyan ka­tonák is, akik különböző bűntetteket kö­vettek el. Ezek közül is nem keveset vé­geztek ki. 1944. október 15. után, amikor a nyi­lasok átvették a németek segítségével a hatalmat, tömegesen hoztak be a fegy­házba új lakókat. így lett fogolytársunk sok volt horthysta katonatiszt is, akik felismerték, hogy a nyilas hatalom vég­pusztulásba viszi az országot. Már nem­csak a kommunisták és a haladó gondol­kodásúak, hanem egyre többen látták, hogy Magyarország elvesztette a hódító háborút. Ezek az emberek nem esküd­tek fel Szálasira, ezért jutottak a mi sor­sunkra. * Ami ezután történt, minden eddigi képzeletünket felülmúlta. A defenzív osztály átalakult Számonkérő Székké, és a fegyház épületében tevékenykedett. A számonkérő különítmény olyan volt, mint egy háromműszakos nagyüzem. Rólunk, régiekről szinte megfeledkez­tek már. Egy nap a folyosó takarítása közben találtam egy vérrel borított fő­hadnagyot, akinek rangjelzésén kívül csak a vörös haját lehetett felismerni. Ügy megkínozták, hogy még hasoncsúsz­va sem tudott zárkájáig eljutni. A hideg betonon feküdt, csendesen jajveszékelve. Természetesen odamentem hozzá, hogy tőlem telhetően segítségére legyek. Min­denekelőtt vizet adtam neki, mert ta­pasztalatból tudom, hogy kínzás után borzalmas belső láz gyötri a megkínzot­tat. Majd megkérdeztem zárkája számát, és óvatosan cellájába vittem. Elmondta, hogy azért kínozták meg, mert nem volt hajlandó Szálasit szolgálni. Arról fag­gatták, milyen katonai ellenállásban vett részt, és kik voltak a társai. Az ilyen és hasonló jelenetek napi­renden voltak, s minél aggasztóbban ala­kult számukra a hadi helyzet, annál ke­gyetlenebbül bántak a foglyokkal, rajtuk vezetve le tehetetlen dühüket. Magam a nap minden órájában tanúja voltam ilyen eseteknek. Ezeket látva önkéntelenül is eszembe jutott a fehér terrorista Horthy­rendszer minden gyalázatos gaztette, ame­lyeket csak betetézett azzal, hogy átenged­te a hatalmat Szálasinak, saját híveit is kiszolgáltatva a fasisztáknak. A Margit körúti fegyház 1944 novem­berében már olyan volt, mint egy vágó­híd. Naponta tömegesen végezték ki az embereket. Minden puskalövés a szí­vembe nyilallt. + Az egykori Margit körúti fegyház épületében ma békés termelő munka folyik. Csak az utcai fronton elhelyezett márványtábla hirdeti, hogy nem is oly sok évvel ezelőtt milyen célokat szolgált ez az épület. 13

Next

/
Oldalképek
Tartalom