Budapest, 1977. (15. évfolyam)

2. szám február - Vargha Balázs: Moldova György és a folklór

Csigó László felvétele Irodalmi városképok Vargha Balázs Moldova György és a folklór 1950 körül kezdték meg dramaturgok képzését a Színművészeti Főiskolán. Czibor János, Gyárfás Miklós, Hegedűs Géza és Hubay Miklós voltak a hallgatók mesterei; inkább harminc, mint negyvenéves tanárok. A dramaturgságnak akkor még rejtélyes mesterségére készülő fiatalok hatásos világirodalmi oltást kaptak tőlük. Olyan hatásosat, hogy hárman közülük hátat fordítottak a színházi világnak, és prózaíróként küzdöttek ki hírnevet maguknak. Ők hárman: Csurka István, Galgóczi Erzsébet és Moldova György mintha szerződést kötöttek volna dramaturg korukban, úgy osztották föl egymás közt a magyar világot. Galgóczi mint falusi lány, a parasztokat kapta, Moldova, a kőbányai srác a munkásokat, Csurka, aki irodalmi családba született bele, az értelmiséget. Színdarabot már a főiskolán is írtak, kötelező penzumként, de a színpadra csak Csurka talált vissza, vitathatatlan sikerrel. Galgóczi Erzsébet írásai inkább tévéadaptációkban váltak drámákká. Moldova kanyarodott legmesszebbre a színháztól, drámától. Még átdolgozásban is legfeljebb rádiójátékként tűntek fel művei; azok közül is inkább a fanyarul nevettető börleszkek. A színházak csillogó, illuzionista világából szándékosan és elvszerűen vonult ki Moldova, hogy természettudós kutatókat megszégyenítő elszántsággal, áldozatkészséggel búvárkodjék a magyarhoni emberfauna mélyrétegeiben. A vasút Eddigi legjobb művét — és egyúttal a legújabbat is — még csak szemelvényesen ismerjük, folyóiratközlésekből. A MÁV birodalomról írt riportkönyve Akita mozdony füstje megcsapott címmel jelenik meg hamarosan. Valószínű, hogy ezt a szerencsés témát nem akkor választotta Moldova, amikor a MÁV vezérigazgatóságán engedélyt kért fölfedező útjaira. Közhely volna, ha azt mondanánk, hogy gyerekkorában fogta meg érdeklődését a vasút, ez a bonyolult ember-gép rendszer; hiszen minden gyerek bolondja a közlekedésnek. A vonatnak is. De a külvárosi gyerekek talán még inkább, hiszen őket nemcsak az utazás ritka alkalmai hozzák össze mozdonyokkal, vagonokkal. Ébren és álmukban folyton hallják fütyülni-csattognidübörögni a vonatokat. (József Attila verseiben — a koraiakban és az utolsókban — szüntelenül kísértenek a vonatok.) Moldova vasút-élményeiben is ott érezzük a gyerekkori bámészkodásokat és rémüldözéseket. „Hézagos fakerítés mögött egyetlen tengelyre szerelt kerék fut végig egy öt-hat méter sugarú körpályán. A pálya félkerék mélységig süllyesztve van, negyven-ötven centiméter távolságból mindkét oldalon bádogfal fogja körül. A kerék újra és újra végigszáguld a pályán, dübörgése felveri az éjszakai nyugalmat, de a környéken, úgy látszik, megszokták, mert egyetlen ablakban sem gyullad lámpa. A telep voltaképpen vasúti faraktár, hátul kátránnyal letakart talpfagúlák állanak, a hatalmas, mozdulatlan, sötét tömbök között még kísértetiesebben hat a csattogó kerék véget nem érő rohanása." Ketten nézik a pokoli perpétuum mobilét az Éjszakai villamos című filmregényben: a kalauznő és az idegen, aki ezen az éjszakán érkezett vissza messzi útjairól Kőbányára. „— Mi ez? — Sínpusztító gép, ezzel mérik a sínek kopását. Megy rajta a kerék éjjel-nappal megállás nélkül. Egy nap alatt annyit kopik, mint a rendes sínek egy év alatt." Ez a szakszerű információ kissé már gyöngíti a masina értelmetlenségének iszonyatát. Színpadon ezt aligha lehetne így elmondani. Az utána következő mondatot még kevésbé: ,,— Egy nap alatt egy évet kopik. Igen, így múlt el az én életem is. Ilyen gyorsan és értelmetlenül." A sínpusztító gép tüstént hatástalanná válik, mihelyt az önpusztítás szimbólumává akarja avatni az író. Pedig ennek a túlságo-22 'j