Budapest, 1977. (15. évfolyam)
12. szám december - Goldfinger Ágoston: A távol-keleti partizánok között (1918—1920) II.
támadni a japánokat a szemafor felől, és kereszttűz alá kell venni őket. Mire azonban elértük a szemafort, az ütközet már véget ért. Csak az égő tábortüzeket láttuk a vágányok között, ahol a japánok nyugodtan melegedtek, abban a hiszemben, hogy végeztek osztagunkkal. Mi még ezen az éjszakán, az erdőt megkerülve, elindultunk Gonzsa állomás nyugati része felé, és hajnal előtt megtámadtuk az állomást. A meglepett japánok visszavonultak Magdagacsi irányába, ahol a leégett hídnál álltak vasúti kocsijaik. A zsákmányolt fegyvert és a lovakat nem tudták magukkal vinni. Nem üldöztük őket, mert nem tudtuk, hogy éjszaka nem kaptak-e erősítést a hídhoz. Ilyen szomorú véget ért Scserbakov elvtárs a fegyelmezetlensége miatt. Igaz, törvényszék várt volna rá; de így vele pusztultak a 4. szakasz harcosai is, s közöttük voltak jó katonák, akik odaadóan harcoltak a szovjet hatalomért. Ellenség helyett barátot fogtunk 1919 október elején Doktuj állomástól 15 kilométerre földkunyhókat ástunk a tajgában, hogy az osztagnak legyen téli szállása. Október közepén a parancsnoktól azt a feladatot kaptam: menjek el Doktuj állomásra, és gyűjtsek ott adatokat az ellenséges csapatok vasúti mozgásáról. A parancsnok utasítását követve, felderítésünk már az állomáshoz közeledett, amikor a Pszilantyev-család figyelmeztetett bennünket, hogy az állomáshoz közeli faluban magdagacsi rendőrök vannak, akiknek a parancsnoka erősen érdeklődött a bírónál osztagunk tartózkodási helye iránt. Hogy hányan vannak, azt nem tudták. Este bekerítettük a házat, ahol a rendőrök voltak. Teljes biztonságban érezték magukat, fegyverüket a szoba sarkába rakták, s éppen vacsoráztak. Fel sem ocsúdtak, már le is voltak fegyverezve. Öt rendőr és a hatodik, a parancsnokuk. Mind a hatot elvittük magunkkal a bázisra, hogy sorsukról az osztag tanácsa döntsön. Másnap, kihallgatásuk közben, a rendőrfőnök a legnagyobb meglepetésünkre felhasította a nadrágja bélését, és onnan egy dareb selymet vett elő, amelyen gépírásos szöveg volt. A blagovescsenszki illegális szervezet igazolása volt ez Mihail Boliljov részére, arról, hogy helyi rendőrparancsnoki minőségben küldik Magdagacsi állomásra, hogy ott újra felvegye a kapcsolatot a partizánosztaggal. Kérik, hogy támogassák őt; az okmányt pecséttel és Trilisszer elvtárs aláírásával látták el. A többi öt rendőrt ő toborozta maga mellé. Ezután persze elengedtük őket. Ettől kezdve a köztünk kialakult kapcsolat valamelyest megkönnyítette akcióinkat. Téli hadművelet 1919 november végén a Zeja folyó felső szakaszáról visszatért egy 35—40 főből álló felfegyverzett japán geodéziai expedíció, amely Tigda állomás felé tartott. Ezt az adatot Boliljov elvtárstól kaptuk. Osztagunk tanácsa úgy döntött, hogy a fegyveres expedíciót meg kell semmisíteni. A harc színhelyét a csernyavinszki országúton, a „Kosztroma" fogadótól 10 kilométernyire északra jelöltük ki. Osztagunk az országút jobb oldalán helyezkedett el. 25 főnyi felderítésünk a bal oldalon, a jeladási ponttól 300—400 méterre állt; feladata az volt, hogy megakadályozza az ellenfél visszavonulását. 14 szánon érkeztek a japánok. Egészen nyugodtan jöttek. Mindegyik szánon 3—3 irhabundába takaródzott ember feküdt. A kocsisok gyalog mentek a szánok mellett, vállukon fehér szalag volt átvetve. A szánok eljutottak a jeladási pontig. A parancsnok jelzésére össztüzet nyitottunk rájuk, nem hagytuk, hogy felocsúdjanak. 25 perc alatt megsemmisítettük őket. Ruhákat, fegyvereket és 2000 töltényt zsákmányoltunk. Osztagunkból ketten könnyebb karsebet kaptak. A fegyvereket, a ruhákat és a műszereket elvittük magunkkal a bázisra. 1919. december 20-án az olgi érclelőhelyen összeült az osztag, valamint a Magdagacsi és Ruhlev állomások közelében működő földalatti mozgalom parancsnokainak tanácskozása. Ezen részt vett Magyar Iván (Kovács János), Migunov osztagparancsnok (Taldan körzetéből), Bobiljov (Magdagacsi állomás „rendőrfőnöke"), Pszilantyev mozdonyvezető (Doktuj állomás illegális összekötője). A parancsnokok jelentést tettek Tajurszkij elvtársnak, a 4. zejai partizánkörzet parancsnokának, a nyári illegális harci cselekmények eredményeiről, az általános vasúti helyzetről. Tajurszkij elvtárs a körzet helyzetéről és a legközelebbi tennivalókról tájékoztatott. 1920 januárjában nem voltak hadműveletek, mindenki a támaszponton tartózkodott. Magdagacsi állomás elfoglalása 1920. február 5-én — a japán csapatok semlegességét biztosító egyezmény megkötése után — osztagunk a japán parancsnoksággal megállapodva elfoglalta Magdagacsi állomást és a távirdát. A japán tisztek és katonák fegyver nélkül járhattak a kaszárnyán kívül, majd február 10-én elhagyták a várost. A japánok távozása után — mivel az osztag parancsnoki állománya rosszul beszélt oroszul — átszerveztük az osztagot. Parancsnok Mihail Bobiljov, helyettese Agafonov, felderítő parancsnok Kovács János, fegyverzeti, lőszerügyi parancsnok én, szakasz-parancsnok Kohn Imre, Ivan Laba és Vologya Frolov lettek. Az osztagot később „Első bajkáli partizán lovasosztagnak" nevezték el. 1920. március 20-án megbetegedtem. Tisztségemet Juhász Bálint elvtárs vette át. Átadtam neki az összes fegyvert, a lovakat, és elutaztam Blagovescsenszkbe. Ott egy hónapig feküdtem kórházban. Felgyógyulásom után az osztaghoz már nem tértem vissza, hanem beléptem az Első Blagovescsenszki Kommunista Nemzetközi Ezredbe. Ez az ezred többségében volt internacionalistákból (hadifoglyokból) állt, akik 1918-ban a Bajkálon túli és az Usszuri fronton harcoltak. A fehérgárdisták foglyul ejtették őket, és csak Blagovescsenszk felszabadításakor szabadultak ki a börtönből. Engem az ezredparancsnokság a blagovescsenszki harckocsizó-osztály parancsnokához, Samraj elvtárshoz küldött, hogy kitanuljam a harckocsivezetést. 1920 május végére két harckocsival tértem vissza az ezredhez, mint egy harckocsira) parancsnoka, és azonnal hozzáláttam a személyzet kiképzéséhez. A harckocsik azonban csak néhány hónapig szolgáltak az ezrednél. Az Első Blagovescsenszki Kommunista Nemzetközi Ezred 1920. augusztus 20-án Szvetecz Ernő elvtárs vezetésével elindult a Bajkálon túli frontra. 1920. szeptember első napjaiban érkeztünk Zilivo állomásra, a 3. partizánhadosztály törzsének rendelkezésére, és a „különleges rendeltetésű osztag" nevet kap-A magyar történész küldöttség vezetői: Pach Zsigmond Pál és Vass Henrik Krusanov szovjet tudós társaságában tisztelegnek a habarovszki emléktábla előtt tuk. Feladatunk az volt, hogy őrizzük a hadosztálytörzset, és harcoljunk a hátországban az ellenforradalmi bandák ellen. Az őrszolgálat nagyon nehéz volt, csaknem szünet nélkül katonai teherszállítmányokat kellett kísérnünk. Védtük a hidakat, kísértük a fehér foglyokat. A Szemjonov-banda felszámolása után engem Moszkvába küldtek, vörös parancsnoki tanfolyamra. 1921-ben részt vettem Antonov bandájának felszámolásában, a Tambovi Kormányzóságban. * Goldfinger Ágoston 1921-ben leszerelt. 1924-ben visszatért Habarovszkba. Ott nősült, s szakmájában, a nyomdaiparban dolgozott 1956-ig, nyugdíjazásáig. Mint a forradalom, a polgárháború veteránját és a szakma elismert munkását, közmegbecsülés övezte. 1967-ben, a Nagy Október 50. évfordulóján a Szovjetunióban élő magyar internacionalisták küldöttségével Budapesten járt, s megkapta a Tanácsköztársasági Emlékérmet. 1976 szeptemberében a Habarovszkba látogató magyar történész küldöttség is tapasztalta azt a meleg szeretetet, amellyel a város lakói ápolják „saját vörös magyarjuk" emlékét, őrzik képeit a helytörténeti múzeumban. A visszaemlékezést gyűjtötte és közreadja: Milei György és Petrák Katalin 17