Budapest, 1977. (15. évfolyam)

11. szám november - Goldfinger Ágoston: A távolkeleti partizánok között (1918—1920)

Pautovka földrajzi helyzetét tekintve a Birma folyó mentén csaknem az utolsó falu volt. Lakói két-három kulákon kívül bolsevista érzelmű szegényparasztok voltak. Elmondták nekünk, hogy már csak egy falu van arrébb, Margaritovka, azután a végtelen tajga következik. Amikor megtudták, milyen nehéz helyzetben vagyunk, azt javasolták, hogy maradjunk a falujukban. A parasztok ajánlatát megtárgyaltuk, és úgy határoztunk, hogy Pautovkában maradunk, de kezdetben a tajgában fogunk élni. 15 kilométernyire a tajgában földkunyhót ástunk, és egy hónapig ebben a földkunyhóban éltünk. Miután meggyőződtünk arról, hogy senki sem üldöz bennünket, egy hónap múlva letelepedtünk a faluban. A parasztoknál dolgoztunk, segítettünk a gazdaságban: fát szállítottunk, vizet hordtunk, gondoztuk a szarvasmarhát és különböző más munkákat végeztünk. igy éltünk egész októberben. A japánok és a fehérgárdisták már szeptembertől kezdték zaklatni a falvakat. Büntetőosztagokat alakítottak, amelyek a vörösgárdisták és a partizánok üldözésének ürügyén gyötörték a parasztokat: fosztogatták és megölték őket, megerőszakolták az asszonyokat és a lányokat. Ez a helyzet naprólnapra jobban meggyőzte a parasztokat arról, hogy ezekkel nem fújhatnak egy követ. És csak a kínálkozó alkalmat várták, hogy felléphessenek a fehérgárdisták ellen. Az alkalom nem váratott magára sokáig. A bolsevik párt, miután Szibériában illegalitásba vonult, széles körű agitációt indított, harcra buzdított a városi munkások és a parasztok körében, akik egyaránt gyorsan reagáltak a kommunisták hívására. Blagovescsenszkben megalakult a bolsevikok illegális szervezete, Muhin, Trilisszer, Silov és más elvtársak vezetésével. Ez a központ gyorsan szervezte a mozgalmat. November közepén eljutott hozzánk is a híre, hogy néhány helységben parasztlázadás tört ki. Falusi agitátorok érkeztek, Margaritovkában, Pautovkában és Kanicsban gyűléseket hívtak egybe, amelyeken a parasztokkal megvitatták a kialakult helyzetet. Felhívtak arra, hogy fegyveres felkelést kell szervezni a fennálló hatalommal szemben. Ezek a falusi agitátorok bejárták az egész vidéket. Az utasításokat a központi partizántörzstől kapták. A központi törzs egységes támadási tervet dolgozott ki. Körzetünkben Mihail Pancsenko dolgozott. Fejtegetése szerint körzetünknek az általános terv részeként meg kell majd támadnia és el kell foglalnia Zavidnyanszkojét, Mazanovot és Belojart, majd később közös erővel megtámadni Szurazsevkát. Ezután mi magyarok is jártuk a falvakat, agitáltunk, megszerveztük a szimpatizánsokat, előszedtük az elrejtett fegyvert, töltényeket, gránátokat, és vártuk a párt utasítását. 1919. január elsején reggel Zavidnyanszkoje faluból egy gyorsfutár érkezett hozzánk, aki a törzsnek azt a kérését hozta magával, hogy azonnal induljunk el a Mazanovonál harcban álló elvtársaink megerősítésére. Kezdetben nem értettük, mi történt, hiszen más falvakkal együtt csak a szervezet egységes jelzésére kellett volna támadnunk. Mivel azoiiban a dolog komoly volt, nem volt időnk a töprengésre. Azonnal elindultunk. Pautovkából és Margaritovkából mintegy ötvenen gyűltünk össze, különböző fegyverekkel: ki berdánkával (egylövetű tűzfegyver), ki puskával, ki karddal, ki csak pisztollyal, és voltak fegyvertelenek is. Kovács János vezetésével január 2-án hajnali négykor indultunk útnak, Zavidnyanszkojén át Belojar irányába. Az úton szembejött velünk néhány sebesült, akik figyelmeztettek, hogy hasztalan továbbmenni, mert a mieinket szétverték, és egy nagy japánkozák osztag halad Szvabodníjtól Mazanovo felé, Szobatyino felől pedig már nagy tüzet is láttak. Azután megtudtuk, hogy a mazanovői támadás idő előtti, spontán, szervezetlen volt, amit nem hangoltak össze a párt utasításával. Vissza kellett hát mennünk Pautovkába, onnan a tajgai földkunyhóhoz, ahol egy hétig éltünk. Majd visszatértünk a faluba, és ismét felvettük a kapcsolatot az illegális szervezettel; ebben Artyem Skuratov, Szemjon Lopatyin és Pautovka falu szegényei voltak segítségünkre. A mazanovói fellépés mintegy jeladás volt az Amur menti vidék parasztfelkeléseinek és partizánmozgalmának fellendülésére. A partizánosztagok gomba módra szaporodtak. Ezeket a legjobb forradalmárok vezették. Megalakultak Juskevics, Prohor, az Öreg, a Fekete Holló, a Kegyetlen, Koseljov, Drogosevszkij és mások partizánosztagai. Kis magyar csoportunk 1919. február 10-én csatlakozott Drogosevszkij elvtárs patizánosztagához. Ettől a naptól vette kezdetét partizánéletünk. Az első partizánosztagban Pautovka faluba 1919. február 10-én érkezett meg az első, gyalogosokból és tüzérekből álló nagyobb partizánosztag. A gazda, akinél laktam, felébresztett és azt mondta: „No, Avguszt, végünk van, megtámadtak minket a fehérek, és most nincs hova menekülnünk." Egészen megzavart, de gyorsan összeszedtem magam, és szilárdan elhatároztam, hogy élve nem kerülök a kezükbe: fogtam a fegyveremet és felkészültem a végső harcra. Ekkor kopogtattak az ajtón. „Kik vagytok?" — kérdezte a gazda. „Testvérek" — hallottuk a csengő, vidám hangot. Egymásra néztünk a gazdával. „Nyissam ki?" — kérdezte. Bólintottam. Leszedtük az ajtóláncot. Öt legény lépett a kunyhóba, mind állig felfegyverkezve, japán bekecsben, de a süvegükön széles vörös szalagot viseltek. A mieink. Letettem a puskát. A harcosok már csaknem fegyvert fogtak rám, de a gazda megmagyarázta nekik, hogy ugyanolyan vörös vagyok, mint ők. Amikor megtudták, hogy magyar vagyok és van még két honfitársam a faluban, a katonák nagyon megörültek, és elvittek bennünket a parancsnokukhoz, Dragosevszkij elvtárshoz. Aztán beosztottak bennünket a lovas felderítéshez. Hajnalban az osztaggal együtt elhagytuk a falut. Dragosevszkij osztaga 1200 volt vörösgárdistából és parasztból állt. Különböző fegyvereik voltak. A tüzérségnek pedig volt két ágyúja és 500 lövedéke, amelyeket Legyjanaja állomáson zsákmányoltak a japánoktól. Az osztaghoz 100 főnyi lovas felderítő is tartozott. Partizánosztagunk, Pautovkát elhagyva, mintegy 45 kilométernyi nehéz utat tett meg az áthatolhatatlan tajgában. Végül megérkeztünk Voszkreszenovka faluba. Innen hamarosan tovább indultunk Novo-Lisztvianovka felé, majd onnan Sztaro-Lisztvianovkába. Mivel az osztag nagy létszámú volt, nem volt könnyű élelmiszerrel ellátni. Sztaro-Lisztvianovkában február 13-án reggel Kátya Rehlacova vezetésével 50 főből álló felderítő alegységet jelöltek ki, amelynek a feladata az volt, hogy Tarbogotaj faluban élelmet szerezzen be az osztagnak. Ebben az alegységben volt mind a három magyar, köztük én is. Hajnalban indultunk útnak. Vagy 20 kilométert tehettünk meg, egy nagy szakadékon keresztül, amelynek közepén kis folyócska csörgedezett, partjain fűzfákkal. A látásviszonyok igen gyengék voltak, havas forgószél jött szembe. Kátya és Orlov ment elől. Kiértünk az erdő szélére, és lefelé mentünk a hídhoz. Eközben észrevettük, hogy a túloldalon mintegy 13 fogat jön lefelé. Én felhívtam Kátya figyelmét a fogatokra, ő azonban azt mondta, hogy parasztok hozzák a lisztet a malomból. A fogatok alaposan megelőztek bennünket, és a hídnál megálltak. Amikor én továbbra is aggodalmaskodtam a fogatok miatt, Kátya oroszul szidott engem, és ezt kiabálta: „Lelőlek, gyáva!" Folytattuk tehát az utat. Ahogy 250—300 méternyire értünk a fogatokhoz, onnan hirtelen tüzet nyitottak ránk. Két emberünket azonnal megölték. Pánik tört ki, mindenki menekülésszerűen visszavonult. Én is visszafordultam, a lovam azonban sebet kapott, a jobb lábamra dőlt, és én nem tudtam a lábamat kihúzni a kengyelből. Ott maradtam tehetetlenül az országúton. Ekkor a partizánok már elérték az erdő szélét. Kátya megállította az alegység menekülőit, megragadva lovaik kantárát. Az osztag ellentámadásba ment át. Ez kezdetben sikeresen folyt, később az erők nagyjából kiegyenlítődtek. Eközben a „majmok" (a japánok gúnyneve, még az orosz-japán háború idejéből) működésbe hozták gocskiszukat (géppuskájukat), és lelőtték Rehlacovát. 12 golyót eresztettek a mellébe. Hallom, kiabálják: „Megsebesült a parancsnok! Visszavonulni!" A japánok észrevették, hogy a mieink visszavonulnak, ellentámadásba mentek át, és „banzáj, banzáj" kiáltással rohantak utánuk. A harcban én négy sebet kaptam. Nem tudom, honnan, de ekkor megjelent a japánok hátában az a mintegy 60 főnyi lovasosztag, amely megpecsételte a japán felderítőcsapat sorsát. Kereszttűzben sikerült megsemmisíteni őket. Az az osztag, amely engem felszedett, a Sztyepan Razin vagy a Pugacsov nevet viselte — már nem Távol-keleti partizánok (1919—1920) 14