Budapest, 1977. (15. évfolyam)

11. szám november - Pomogáts Béla: Október és a kortárs magyar irodalom

Pomogáts Béla Október és a kortárs magyar irodalom „Pétervárott győzött a munkás- és katonaforradalom" — ezt a szikratáviratot vették az osztrák—magyar katonai rádióállomások a keleti fronton, 19x7. november 8-án. E hír egyszersmind a béke első üzenete volt. Több mint három esztendeje indultak el a virággal ékesített katonavonatok a galíciai határra, több mint három esztendő telt el vérben és szenvedésben. 1914 augusztusában gyors győzelemre számítottak a Monarchia vezérkari tisztjei. A győzelmi remények azonban hamarosan szétfoszlottak, s a fiatal életek milliószámra hullottak el a lengyel síkságon, a Kárpátok szorosaiban. Az orosz front hatalmas mészárszékké változott, a katonatömegek hamar felismerték a háború iszonyú valóságát. És felismerte ezt a valóságot a hátország is, amely mind újabb nélkülözésekkel fizetett a háborús kalandokért. Irodalmunk igen korán felemelte szavát az öldöklés ellen: tiltakozott, testvériséget hirdetett. Ady Endre, Móricz Zsigmond, Babits Mihály, Tóth Árpád, Juhász Gyula és Krúdy Gyula már várta azt a békeüzenetet, amely ama ködös novemberi reggelen kelet felől végre megérkezett. A győzelmes forradalom békét kínált, s fellépett az ellen, hogy a háborút a nemzeti határok megváltoztatása és hadisarc kövesse. A pétervári jeladás egy tartósabb békét: a népek békéjét vetítette a figyelő szemek elé. Krúdy Gyula egy hónappal a pétervári szikratávirat vétele után Tíz napig vakáció című írásában így fogalmazta meg a békedekrétum keltette általános várakozást és reményt: „Mi következik most? Az ember szereti felemelni a fejét, mint a vipera, és támadni akarja a sorsát. Még mindig zeng az ágyú nyugaton, s másvilági sípládán egyhangúan játssza indulóját a halál, a munkához való világító gáz felhőgomolyagban terjeng a hegyoldalakban, hogy megfojtsa a szorgalmasakat, a tehetségeseket, de már kihagyott a verkli, mind nyomorékabbá lesz a kéz, amely forgatja, a gáztámadás setét számumján átvilágít a közelgő virradat, keletről hófehér kócsagok, álombeli madarak szállnak, nagyhajú, csizmás orosz parasztok mint bibliai háromkirályok indulnak el zarándokútjukra, a béke bölcsőjéhez. A felejthetetlenül megsebzett nyugati népek még nem tudják leküzdeni magukban a harag ütőerének szökkenő vérhullámát, még fűt a bosszú, mint boszorkányok üstjében a gyík farka, de a fulladásig tüzelt mozdonyon már megereszkedett egy szellentyü. Megrázkódás nélkül vágtat a szörnyű szekér, ám a távolban már fehérlik a völgy, ahová mindenestül belezuhan, miután a masiniszták majd egymás után leugrálnak . . . Pestre beköltözött a decemberi köd, setét a város nappal is, arcok, hangok eltéliesednek, mint a szabadban az állatok meze. Mogorva napok. Spleenes esték. Gondgyötörte éjszakák. Reményteleti holnapok. Szinte elviselhetetlenül küzdelmes az élet. De mégsem lesz öngyilkos senki a városban. Valami csodálatos karácsony közeleg, amilyent eddig nem láttak Pesten az emberek. A boltok fénylő fenyöágacskái, a megfrissült kirakatok, az ünnepre sandító gyermeklélek a felnőttekben, a mindennapi kalendárium: valamely várakozásteljes eseményt sejtet az emberekkel. Valami jön a dermesztő éjszakában, a füstös háztetők felett, az átláthatatlan ködben. Száncsörgés, tündérének, harangsző hallatszik a messzi erdőségekből. Egy különös látomány emelkedik fel a pesti horizontra, amelyet már látnak odakünn az eddig baljóslattal telt mezőkön a fáradt katonák. Régente tüzes istennyilák, forgó szemű csillagok, aranyfeszületek jelentették az égboltozaton, hogy nagy események közelegnek az Ember történetében. Most fecskefarkú repülőgépek suhannak tova a felhőkön, és milliószámra dobálják le a csatamezökre a tíznapos fegyver nyugvást bejelentő cédulákat. A keringő lepkét elfogja a katona, és a szíve fölé helyezi." Ugyanezen a napon: 1917. december 8-án jelent meg a Pesti Naplóban Tóth Árpád verse, az Őszi szántás, amely hosszú évek reménytelennek tetsző lelkiállapota és elégikus közérzete után először szólaltatta meg az ember jövőjébe vetett hitet: S ó, újra verejtékez az emberi Reménység, E nagy makacs paraszt, s merőn előre néz, Lenyomja, bús ököllel a zökkenő, nehéz Vasat, míg nyögve enged a titkos, Jiéma mélység. Ó, így talán a jobb: ha seb sajgása bánt, Ne is kötözze halk Múlt, illatos patyolat, Jaj, áttörhet a vér a lágy kendő alatt — De áldott a kemény kéz, mely a jövőbe szánt. O, így talán a jobb: mindig új, szent vetések Zöld sarjadását várni a vak ugar alól, Míg majd igaz Tavasz pacsirtahangja szól, S hallgatják arcra rogyva mind-mind a szenvedések. Ó, így talán a jobb: győz a szivek reménye, S a Sátán katonája, a rettentő Jelen, Örökre összeomlik egy drága reggelen, S mellén kialszik véres érmei komor fénye. Tóth Árpád már nemcsak a háború végét jövendölte, hanem egy egész világrend összeomlását. Azét a világrendét, amely belső logikájának kényszerítő ereje folytán vezetett a háborús öldökléshez, milliók erőszakos halálához. A béke vágya és egy mindent magával sodró nagy emberi átalakulás reménye most már együttesen jelentkezett. Ebben a kettős igényben és várakozásban tért el a progresszív irodalom hangja a hivatalos nyilatkozatokétól. Mert nemcsak a haladás tábora örült annak, hogy az orosz forradalom békét kínált. A Pétervárról érkező hírek az osztrákmagyar vezérkarban is megkönnyebbülést okoztak, és olyan hírhedten reakciós államférfiak, mint Tisza István vagy ifj. Andrássy Gyula is örömmel vették tudomásul az októberi békedekrétumot. A Monarchia szorongatott helyzetén sokat javított volna, ha keleten harcoló seregei felszabadulnak az orosz nyomás alól. A februári forradalomban uralomra jutó ideiglenes kormány — Kerenszkij és társai — nem kívánt véget vetni a háborúnak, ellenkezőleg, nagyobb katonai erőfeszítéseket ígért. Ezért nemcsak az irodalmi és a politikai progresszió (Károlyi Mihály hívei, a polgári radikálisok és a szociáldemokraták), hanem a hivatalos hatalom is várakozással tekintett a pétervári békefelhívás elé. A haladó magyar irodalom azonban nem hagyott kétséget 10