Budapest, 1977. (15. évfolyam)

10. szám október - G. Héri Vera: Gazdasági díjérmek a reformkortól napjainkig

Mozaik a főváros múltjából Az óbudai Királydomb A mai Nagyszombat, Korvin Ottó, Viador és Szőlő utca által határolt területen, az aquincumi katonaváros déli részén időszámításunk 145. évé­ben építették fel a rómaiak a Duna-vidék legna­gyobb amfiteátrumát. Alaprajza ellipszis, hossz­tengelye 132, kereszttengelye 108 méter. Néző­terén egyszerre 10—12000 ember foglalhatott helyet. Nemcsak gladiátor- és állatviadalokat rendeztek benne, hanem — a csatornarendszer és a magas védfal maradványaiból következtetve vízi ütközeteket is. Nézőterének falmaradványai évszázadokon át szabadon álltak, csak a napsütés, az eső és a fagy pusztította lassan és könyörtelenül. Eredeti ren­deltetése a népvándorlás korában feledésbe me­rült. Arénáját, amelyet még a XVIII. században is csak vékony törmelékréteg fedett, egy időben dögtemetőnek és vesztőhelynek használták, erre utalnak régi német nevei: Galgenberg, Schichten­berg. Az amfiteátrum sorsában gyökeres fordulatot idézett elő az 1838-as árvíz; utána külvárosi nyo­mortanyává változott. Ugyanis a környékéből kissé kiemelkedő felszíni formája miatt az újabb árvíztől való félelmükben azok a szegény emberek vették birtokukba, akiknek vályogviskóját lerom­bolta a medréből kilépő Duna. Főleg a közeli Kékfestő és kelmenyomó gyárak munkásai tele­pedtek le itt, valami kevés földet hordtak rá, s ezen építették fel szűk udvaraikkal szorosan egymáshoz simuló, egészségtelen, nyomorúságos lakhelyeiket. A terület új nevet kapott: Király­dombnak, Királyhegynek emlegették, bár ez az előkelő elnevezés a legkisebb mértékben sem illett hozzá. Hosszú ideig még a régészek sem gondoltak arra, hogy a Királydomb alatt amfiteátrum rejtőz­het, bár gyanút ébreszthetett volna bennük az ellipszis formájú alaprajz és az itt-ott felbukkanó római kváderkövek: az egykori nézőtér alapjai. Nem tudták ugyanis feltételezni, hogy Aquincum­ban amelyet a hiányos feltárás miatt sokkal kisebbnek képzeltek el két amfiteátrumot építsenek. (A kisebbiket, az esztergomi vasút töltése melletti csigadombit már korábban kiás­ták.) A harmincas évek elején megszüntették a ki­rálydombi nyomornegyedet, lakóit elköltöztették és az amfiteátrumot 1935 és 1940 közt kiásták. Az arénáról négy-négy és fél méter vastag földet távolítottak el, összesen 48 000 ma -t. Ennek kiásása és elhordása 200 munkás és 100 kordé teljes félévi munkáját vette igénybe. Ma az egykori Királydomb visszakapta amfi­teátrum jellegét; arénáján pedig gladiátorok és vadállatok helyett vidám gyermeksereg kergetőd­zik és labdázik. Verekedő katonák A múlt század hetvenes éveinek végén alig akadt olyan nap, amikor az újságok ne adtak volna hírt katonák verekedéséről. Ezt nagyban elősegítette a szolgálati szabályzat, mert megkö­vetelte tőlük, hogy az oldalfegyvert szolgálaton kívül is viseljék. Ittas állapotban könnyen elvesz­tették ítélőképességüket, és valódi vagy vélt sére­lem esetén gyorsan kirántották hüvelyéből a ba­jonettjüket. Az esetek többségében a rendőrök tehetetlenek voltak velük szemben: ha megpró­báltak közbelépni, rendesen ők húzták a rövideb­bet. A sok verekedés közül néhány jellemző eset: 48 1879. február 2-án a Terézvárosban, a Szabolcs utcai Schwarcz vendéglőben táncvígalmat ren­deztek. Éjfél tájban az ott mulató pékkatonák összekülönböztek az iparoslegényekkel. Utóbbiak a konstáblerektől — így hívták akkoriban a rend őreit — kértek segítséget, ám a katonák őket is megtámadták. Egy később megjelenő katonai őr­járat a bajtársainak fogta pártját és rendcsinálás helyett szuronnyal támadt a rendőrökre. Sokáig tartó véres dulakodás kezdődött, amelyben több iparos mellett négy rendőr súlyos sebet kapott, valamennyi a fején, az egyiküknek három ujját is levágták. Az egyik sebesült harmadnapra meghalt a kórházban. Pár nappal később egy másik kocsmában negy­ven, különböző ezredekben szolgáló katona tá­madt egymásra. A rendőrség a korábbi rossz tapasztalatok után nem mert beavatkozni, hanem a Károly laktanyából (ma a Fővárosi Tanács épülete) megerősített őrjáratot kért segítségül. A verekedők ezekre is szuronnyal tamadtak; csak nehezen sikerült lefegyverezni őket. Május 21-én az Aggtelek utwi úgynevezett „bumsdi"-ban hatvan katona szórakozott, köz­tük több káplár és egy őrmester. Lerészegedtek, hango ;kodtaK, erőszakoskodtak a lányokkal, akik nem akartaK velük táncjlni, maid ba.onettel támadtak a nőket védő civilekre. Nagyszabású véres dulakodás kezdődött, önnek során a katonák lefegyvereztek és kidobtak egy 12 tagú őrjáratot, amolyik rendet akait teremteni, ezután újra a ci .'iiek ellen fordultak. A történtek .íírére később egy hadnagy vezetésével nagyobb létszámú őrjá­ratot küldtek ki, s ennek sikerült behatolni a pin­cébe és elszedni a verekedők fegyverét. Harminc katonát lógtak et, valamennyi sebesült volt, egyi­küket hordágyon vitték vissza a laktanyába. Másfajta rendbontás történt április 25-én a városligeti Zöld Vadász vendéglőben. Két ittas huszárkáplár tért be és kért bort. A kapott italt nem találták elég jónak, kiöntötték és mást köve­teltek helyette. Mikor ezt - nézetük szerint -nem hozták gyorsan, belovagoltak a konyhába és összetörték az egész berendezést. A kocsmáros­nénak sikerült két gyermekével a szobába mene­külni, ott kimászott az ablakon és segítséget kért. Egy pékinas fellármázta a környéket azzal, hogy meg akarják ölni a Zöld Vadásznét. Nagy tömeg gyűlt össze, a két káplárt, akik ekkor az ivószobá­ban a székek, asztalok közt körbelovagoltak, le­fegyverezte és átadta a rendőrségnek. Vértesy Miklós A gözsikló A „Legnagyobb magyar"-nak Széchenyi Ist­vánnak, Ödön nevű fia 1868-ban javasolta a buda­vári gőz siklót. Két év múlva 1870. márc. 2-án már át is adták a forgalomnak. Az engedélyokirat 1920-ban lejárt így a Főváros, majd 1932-ben a BSzKRt (a BKV elődje) kezelésébe és tulajdo­nába került a Sikló, melynek működését gőzről villamos üzeműre alakítva 1944-ig használt a budai lakosság. Újjáépítésére 33 éve várnak a műemlékek rajongói. Millennium-kori újságok­ban tallózva egy Sikló-szenzációt olvastam, amely­nek rövid kivonatát közlöm. „Szerencsés végű balesel a Siklón", vagy „Sú­lyos balesettel végződött mulatság a Várban". 1896. június 18-án az ezeréves ünnepségek köze­pette, báró Bánffy Dezső miniszterelnök, a Sán­dor-palotában négyszáz meghívott vendég részére fogadást adott. Színpompás felvonulásnak hatott a meghívottak hintóinak vég nélküli vonulása a Lánchídon át az Albrecht (ma Hunyadi János) uton, fel a várba. A vendégek elragadtatva élvez­ték a kellemes vendéglátást és a Sándor-palota teraszáról látható panorámát. Mittag Leffler báró, a híres svéd matematika tanár annyira hatása alá került a látványnak, hogy a zsebéből előkerült eszközökkel meg akarta örökíteni a panorámát. Ezt látva az egyik vendég lehűtötte a buzgólkodó professzort, hogy kár a fáradozásért, ha nem tud úgy rajzolni, mint az a díszmagyaros úr ott, akivel a miniszterelnök beszélget. Miért ki az az úr? kérdezte Mittag Leffler. Hát nem ismeri a mi Munkácsy Mihályunkat. A vidám estét több hasonló kedves esemény tarkította, míg a finom ételek és főleg az italok hatására, emelkedett hangulatban kezdett úgy 11 óra körül oszladozni a társaság. A Sikló akkoriban este 11-ig volt üzemben, majd a tüzet a kazán alatt eloltották és az épületet bezárták. így volt ezen a napon is és a főgépész 11-kor hazament dolgavégezetten. Ebből származott a baj, mert a bezárással foglalatoskodó személyzet, akik az üzem viteléről nem kaptak oktatást, nem merték megtagadni a jó hangulat­ban levő urak kívánságát, hogy a várból még egy utolsó menetet indítsanak. A külföldi újságírók -, akiknek nem volt saját hintójuk, s nem akartak a rosszul világított macskaköves úton imbolyogni -, teljesen megtöltötték a felső állomás kabin­jait. Tudvalevő, hogy a Sikló két vágánypáros, egy vontatókötél rendszerű, felső forgató kerekes megoldású volt, ami azt jelenti, hogy a gravitáció hatását fékezni kellett, ha a felső terhelés nagyobb volt, ellenkező esetben viszont húzta a gőzgép a terhet fölfelé. Most az volt a helyzet, hogy a lenti kabinban egyedül Prileszky Károly főudvarmes­teri titkár kívánt haza jutni a várba, fent pedig sokan, főleg újságírók várták, hogy levigye őket a Sikló. Ilyen egyenlőtlen terhelés különben is ritkaságszámba ment, de megfelelő fékezés mel­lett, baj nélkül leengedhették volna a kabint. A fűtő a veszedelemre nem gondolva megindította a gépet. A kabinok fékezés hiányában pillanatok alatt a másik állomásra értek és akkora csattanásra meg csörömpölésre álltak meg, hogy a zajára még a vendéglátó miniszterelnök is felfigyelt. A tömeg­szerencsétlenség híre gyorsan elterjedt. A Buda­pesti Önkéntes Mentő Egyesületnek akkor még nem szirénával, hanem haranggal jelt adó négy kocsija vonult a helyszínre. A mentők a sebesül­teket a Széna téri Szent János kórházba, a könv­nyebben sérülteket pedig az elsősegélyhelyre szállították. Szerencsére emberáldozatot nem ^ • követelt a baleset, de a sérülések súlyosságáról még nem alakult ki megbízható kép. Őfelsége , akinek szintén hamar tudomására jutott a baleset udvari orvosát, dr. Hischler Lászlót a Szent János kórházba, hadsegédjét, herceg Ditrichsteint a mentőkhöz küldte, Perczel belügyminisztert pedig magához rendelte, jelentéstételre. Nem a külföldi újságírók sérültek meg a legsúlyosab­ban, hanem az udvarmesteri titkár Prileszky, de az ő sebesülése sem volt életveszélyes. Két lábszárcsont töréssel úszta meg a balesetet. Leg­nagyobb horzsolásokat Pauló Valeró milánói és Jean Horovitz bécsi tudósítók szenvedték el. A többiek az összetört ablaküveg-cserepektől és kisebb nagyobb zúzódásoktól szerzett sebeik ellátása után haza mehettek, de legkésőbb reggel, az ijedtséget és mámort kialudva. Masnap meg­indult a vizsgálat, keresték a felelőst. A főgépészt a rendőrség előállította. Még a miniszterelnöknek is szemére vetették, hogy a vendégeit illett volna hintón haza is szállítani. Mindenki örült, amikor a főgépészt haza engedték, hiszen ő ott sem volt már az eseménynél. Végül is ki kapott büntetést, ez nem derült ki; további híradást hiába kerestem. Sártory László

Next

/
Oldalképek
Tartalom