Budapest, 1977. (15. évfolyam)

10. szám október - Vargha Balázs: Zelk Zoltán éneke II.

A költő 1950 körül Irodalmi városképek Vargha Balázs Zelk Zoltán éneke II. Nyomozás árnyak ügyében Mint régimódi mesternyomozó — ez a címe annak a versének, amivel megtisztelte a költészetébe betörő ajándékhozókat: Babitsot, Kosztolányit, Nadányit, Szép Ernőt, József Attilát, Szabó Lőrincet, Illyést, Vas Istvánt, Apollinairet. Ám a névsorra mindjárt egy de replikázik: De így is, mégis magam kuporgattam, gyűjtögettem, ami vagyonom, az árnyakat a falról leszaggattam s botolva-bukva vittem vállamon, egy dérszilánk az ágról ha lezizzent, nem voltam lusta lehajolni érte, máskor száz évig moccanatlanul álltam a Rettegés tövében. Ez a verse minden további kutaszkodást, a fenti listához bármilyen bővítést megállít, ügyészi keménységű határozatával: „A nyomozást lezárom." De ez a vers máris másfajta nyomozásra csábít az egyik, magában is elgondolkoztató képével: az árnyakat a falról leszaggattam s botolva-bukva vittem vállamon ... Az egy Adyn kívül nem volt még magyar költő, aki olyan makacs következetességgel tért volna vissza ifjúkora képeihez, mint Zelk Zoltán. Jelkép-et akartam írni, de mihelyt sorolni kezdtem őket - mutatványosok, kutyák, hegedűk, árnyak —, kitűnt, hogy nem jelképek ezek, hanem eredendő valóságok, amelyek bármiféle költői átformálás után is őrzik a gyerekkori rábámulások emlékét. Éppen abban van Zelk költői hatalma, hogy eleve ismerős, kedves, izgató jelenségeket emel át új meg új Urai dimenzióba. Nemcsak a hegedűje „tűzből mentett"; mindeníköltői gondolatát tűzvészekben tisztította, tökéletesítette. Mit is tett az árnyakkal a mesternyomozásban ? Azt vélné az ember, hogy az őt megajándékozó nagyok poster\cii tépkedte le a fakói, isteneket káromló indulatában. De azt hiszem, rossz magyarázat ez. A maga életének árnyairól szól itt. Az árnyékot, amely együtt ballag a ballagóval, szalad a szaladóval, a vállára dobta föl súlynak. Vizsgáljuk, igaz-e ez így. Egyik legkorábbi kiadott verse, a Kertész vagyok (amelyből idéztem már a Homoródparti darazsakat), fények és árnyak kertészeként mutatja be a költőt: Kertész vagyok, lámpám sugarait s falaimon a mélyrehajló árnyat ápolom gonddal, gonddal cirógatom — madaram is van: bóbitás szomorúságom, szememben fészkel s lomha szárnyaival verdes arcom előtt. Szelíd költői bűvészmutatvány ez: emberi gyártmányokkal gyéren bútorozott szobáját benépesíti istennek költőképpen újrateremtett teremtményeivel: árnyékvirágokkal és bánatmadarakkal. Akárcsak a másik, már emlegetett verse, a Szoba: Mint pásztor, ha rádől botjára s mereng a táj fölött: mereng, mereng a villanylámpa s legel bozontos árnyéknyája a bútorok között. A Bolyongó című versben meg előre-hátra loholó hű kutya a hű árnyék. Animizmus ? Szürrealizmus ? Fölösleges nevet adni ennek az árnyakat meglelkesítő varázslásnak. Egy üzlet kirakatának tárgyaiban, szótárunk egyetlen lapján is van ennyi nyelvi animizmus. Fontosabb az, hogy az árnyak virágát, nyáját, ebét mindig a magány érzése hívja elő. Vigasztaló árnyak ezek. Játékukkal, ugrándozásukkal nem feledtetik ugyan, de elviselhetőbbé teszik a magányt. Nem olyan kontinensnyi árnyakról van itt szó, amelyek — szoktuk mondani — rátelepszenek olykor Európára. Mikor ilyen időszak volt éppen, ő akkor is szétbontotta a nagy árnyékot, különbséget tett a maga, szobába rekesztett árnya és a szerencsésebbek szabad árnyéka között. Menekülők című versében több a rejtett utalás, mint a nyílt információ, az alaphelyzetet azonban megmondja a dátum: 1944 április. Hálóját a pók odahagyja, a falon fut tébolyodottan, egyszál legyecskén menekülne, szárnya az ablakon megkoppan. Arnyam is úgy forog szobámban, miként ketrecében az állat, míg künn sürögnek és futkosnak, fecsegnek boldog, szabad árnyak. 22