Budapest, 1977. (15. évfolyam)

9. szám szeptember - Vincze Oszkár: Helyreállítás, házgyártás, szanálás

FÓRUM Vincze Oszkár Helyreállítás, házgyártás, szanálás Több mint 32 esztendővel a második világháború befejezte után a civilizált világ még mindig nem oldotta meg a lakáskérdést. A gazdasági és társadalmi berendezkedéstől függően, a lakáshiány okozta feszültségben némi eltérés mutatkozik. A lényegen azonban ez vajmi keveset változtat: a lakáshiány minden országban csak lakással, a nominálbérekhez viszonyított, elfogadható bérű lakással oldható meg. Semmi mással. A lakáshiány a felelős kormányokat különféle megoldásokra sarkallja. Miután a lakásra várók jelszava: „adj uram isten, de mindjárt", a lakásépítés időtartamát a legfejlettebb technikával és technológiával működő házgyárak segítségével igyekeznek csökkenteni az országok zömében . Mit tud a házgyár és mit nem tud? Nálunk a Szovjetuniótól és Dániától vásárolt házgyárak technológiai módszerei révén a lakásépítés üteme a hagyományos gyakorlathoz képest szintén meggyorsult. Sikerült leküzdeni a városkép elszürkülésével szemben táplált aggályokat, és a házgyárak munkásállománya is stabilizálódott. Ma az országban 11 házgyár dolgozik. Kapacitásuk kihasználtsága egyre közelebb kerül az optimumhoz, ami szintén igen fontos tényező. Ugyanis az új, iparosított házépítési módszer fölényét nemcsak a gyorsaság kell 28 hogy adja, hanem a fajlagos költségek csökkenése is. A házgyárnak azonos minőségi paraméterek mellett olcsóbban kell termelnie a hagyományos, kisipari módszernél. Ezt a követelményt az iparnak még nem teljesen sikerült teljesítenie. Igaz viszont, hogy a második világháború óta a lakásépítés technikája és technológiája többet fejlődött, mint előtte évezredeken át, és joggal remélhetjük, hogy megfelelő feltételek közepette a házgyártó ipar is mihamarabb megfelelhet ennek a követelménynek. A magyarországi házgyárak évente 30 ezernél több lakást adnak át a beruházóknak. Hogy a minőség nem éri el mindig a kellő színvonalat, az semmiképpen sem a nagyipari gyártás, hanem általában a kivitelező vállalatok számlájára írandó. Árnyoldala a házgyári módszernek, hogy csak nagy telepek, új települések építésére alkalmas. Ahol pedig a szalagszerű építésmódnak bármi is útját állja, ott gyakran a gazdasági, városképi, műemléki szempontokat is mellőzve - bontani kell. A szanálási eljárás egyéni, emberi érzékenységet, csoportérdekeket sérthet, ezért nem mindig kívánatos. Előfordul, hogy a házgyári építésmód alkalmazhatósága végett masszív, javításra, felújításra érdemes, városképileg is szemrevaló objektumokat kell lebontani, feláldozni. Ha pedig házgyári módszerrel kis területet különösen foghíjakat építenek be, a módszer nagyon költséges. Ezenfelül a panelház általában nem felel meg a hagyományos városkép iránti indokolt tisztelet követelményeinek sem. Bontás vagy felújítás? Nincs hitelt érdemlő adat arról, hogy a történelmi városmag iránti több kímélettel, az ilyen városközpontok forgalmi, városszerkezeti jelentőségének reálisabb értékelése révén anyagban, telekben, közműépítésben mit takaríthatnánk meg. Azt is figyelembe kell vennünk, hogy az ismert okokból szűkre méretezett történelmi városmag általában nem alkalmas a mai forgalmi szükségletek és igények kielégítésére, a megnövekedett forgalom zavartalan lebonyolítására. Mégis mind gyakrabban felötlik a szakemberek fejében: vajon nem tékozlunk-e el túlzottan sok, még 50, TOO, sőt 150 esztendőre is jól hasznosítható lakóépületet, ahelyett, hogy felújítással igyekeznénk a mai igényekhez mért lakóértékű lakásokat produkálni? Az új lakótelepülések, a nagyvárosok peremén kialakuló modern lakótelepek infrastruktúrájának megépítése igen költséges. Az odaköltözők túlnyomórészt fiatal házasok, többgyermekes családok, akik részére a lakásokkal egyidőben kell megépíteni a bölcsődét, óvodát és iskolát, valamint a szolgáltató és a kereskedelmi hálózatot. A történelmi városmagon belül e szükséglet lényegesen kisebb, mert lakóinak korösszetétele sokkal változatosabb. (Idősebb és fiatalabb, továbbá egészen fiatal nemzedékek együttélése a népesség szociális és ezzel műveltségi spektrumát is tágítja.) Semmiképpen sem volna észszerű azonban a házgyár előnyeit tagadni. A házgvárak manapság az ország lakásépítő kapacitásának mintegy 30 százalékát adják. Már ezért is pótolhatatlanok. Ahol pedig a gyorsaság a legfontosabb, ott a házgyár semmivel sem helyettesíthető. A házgyár szerepének már a csökkentése is népgazdasági öncsonkítás volna. De azt mindenképpen meg kell vizsgálni, hogy a jó állapotban levő lakóépületek javításának, korszerűsítésének az eddiginél jobb módszerei milyen értékeket jelentenének a népgazdaságnak. Ha pedig e vizsgálat eredménye arra mutat, hogy a régi városmagon belül vagy egyéb sűrűn lakott területen a korszerű felújítás a célszerűbb, és ez felel meg a várospolitika minden egyéb követelményének is akkor nem a bontás, nem új objektumok építése mellett kell dönteni! Végezetül: ha e döntés nyomán a házgyárak bármelyikének kapacitás-kihasználása csökkenne, jóelőre olyan termékfajták gyártásának bevezetéséről kell gondoskodni, amely a kieső házpaneltermelést teljes egészében pótolhatja. Elsősorban a modern útépítési elemek tömeggyártására, az árvízvédelem és az öntözés betonelem-szükségletére gondolok. Ilyen elemek, minden lénvegesebb beruházás nélkül, a szükséges sablonok elkészítésével tömegesen gyárthatók, házgyári szabad kapacitás esetén A felújítás gondjai A hagyományos módszerekkel megépített objektumok hagyományos anyagokból készültek.