Budapest, 1977. (15. évfolyam)

9. szám szeptember - Hám Ernő: Az újjászülető Pesterzsébet

Betekintés a Kossuth Lajos utca és Baross utca sarkáról a rekonstrukció II. ütemének területére A Dózsa György út clóudvaros, feloldott szegélybeépítésének egy részlete Ugyanaz a Topánka utcai részlet - 1977 tavaszán. A terep ismét feldúlva, a fa eltűnt . . . egy-két, vagy akár három évvel ezelőtt. Az elképesztő rendetlenség, az érthetetlen módon, esetlegesen félbemaradt munka képe! Mintha errefelé a munka leállt volna. Pedig az építők és a gépek dolgoznak. Itt is — ott is! A baj éppen ebben az „itt is — ott is"ban, a szervezés tökéletes hiányában van. A hatalmas területen alig akad befejezett épülettömb, sehol talpalatnyi rendezett tereprészlet, egyetlen véglegesen kiépített útszakasz nem található. Csupán por, vagy sár — aszerint, hogy a szél fúj, vagy az eső esik —, méteres homokhegyek és szakadékos gödrök, építési törmelék-és szeméthalom, amerre csak a szem ellát. Egy-egy, már lakott épülethez csatlakozóan pedig - szinte azt hinné az ember, az elhatározás utólag született meg — most fognak hozzá a kiegészítő szekció alapozásához. És az össze-vissza ágaskodó darukarok csaknem benyúlnak a loggiákra, a „békés" otthonokba. Nemde gyakran hangzik a vád, hogy lakótelepeink sivárak, nyomasztólag hatnak az emberre ? Nos, Pesterzsébet tervét, sőt távolabbról nézve a nagy vonalaiban már kialakulófélben levő összképet szemlélve, a jövendő városrész, úgy tűnik, meggyőző cáfolat lesz erre a vádra. Legalábbis kész, befejezett állapotában. . . És addig? Addig az ebben a környezetben élő ember reggelenként kátyúkon átugrálva, bokáig porban, szemétben botladozva indul munkába. Csodálkozhatunk-e azon, ha az itteni lakos nap mint nap bosszúsan száll fel a buszra, ingerülten lép be a gyárkapun, vagy ül le íróasztala mellé? A magával hozott idegfeszültség egész napját megrontja, sőt menthetetlenül a másikra, a többi utasra, munkatársaira is átragad. Ami pedig még ennél is károsabb : ennek a feneketlen rendetlenségnek az itt felnövekvő gyermekekre gyakorolt hatása. Hiszen az alatt a 10—15 év alatt, míg egy ekkora terület véglegesen kiépül, több mint tízezer gyermek serdül fel ott. Nem indokolt-e hát a kérdés: milyen nevelő hatással van erre a naphosszat csak törmelékhegyeken és szemétdombon játszó gyermekseregre az ilyen környezet? Vajon elvárhatjuk-e majd ettől a generációtól, hogy mire felnő, különb legyen, mint mi voltunk? Vagy megkövetelhetjük-e tőlük, hogy megbecsüljék azokat az értékeket, melyek ilyen felemás érzelmeket váltanak ki belőlünk is? Talán még azt sem kérhetjük számon rajtuk: miért rongálják, pusztítják oly elszomorító módon parkjaink bokrait, utaink fáit ? Hiszen a mai gyermek országszerte csak azt látja, hogy a családi otthon építése a növényzet tervszerű kiirtásával kezdődik. . . Lehet, hogy ünneprontásnak tűnik ez az epilógus szocialista fővárosunk egyik legjelentősebb és a maga nemében példamutató városépítési alkotásának bemutatásához. Semmiképpen nem annak szántuk. De a szép és a jó nem lesz szebb és jobb, ha a hibákat elhallgatjuk. És ezek a hibák kiküszöbölhetők! Mert nem magában az alkotásban, csupán a kivitelezés módjában rejlenek. 1975 tavaszán. A terebélyes fa még áll, az út mentén a terep rendezett gyepesített! (Varsányi Béla felvétele) 7