Budapest, 1977. (15. évfolyam)

8. szám augusztus - P. Szűcs Julianna: Sztehló Lilly üvegablakai a Városmajori templomban

„Sainte Chapelle"-je üvegablakai a Városmajori templomban tatlanul sok szállal kötődik „az első magyar üvegablaktervezőnő". És mennyi mindent jelentett itáliai ösztöndíjat kapni az évtized fordulón! Jelentett anyagi sikert és jelenthetett menekülést a hazai provincializmusból. Jelentette a nagy találkozást a klasszikus értékekkel és jelenthette az európai igazodás reményét. Hogy közben az olasz fasizmus is kimutatta a fogafehérjét és a magyar kurzus is vizuális viszontszolgálatokat kívánt az Itáliát jártaktól? Hogy közben egyre színvonaltalanabb emberanyag kapta meg az anyagi-erkölcsi támogatást a magyar államtól! Hogya hit magánügye nemegyszer a politikai propaganda eszközévé aljasodhatott! Mindez utólag, a művészettörténész szemével nyilvánvaló igazság. Utólag az is kétségtelen tény, hogy a római iskola úgy is, mint a kodifikált neoklasszicizmus magyar letéteményese, úgy is, mint kurzusproduktum, lényegében negatív szerepet játszott a két világháború közötti művészet egészében. De — és ezért a gondolati, meg valóságban is létező „de" miatt írunk Sztehló Lilly városmajori üvegablakairól — ahhoz, hogy a hivatalos művészet alakot váltson, „korszerűsödjék", ahhoz, hogy a színvonaltalanságtól megcsömörlött intelligencia újra a kultúrpolitika kezesbárányává váljék, olyan művészekre volt szükség, akik megértettek valamit az egyetemes európai ízlésváltásból, akik nyitottak voltak, gyanútlanul nyitottak. Sztehló Lilly műveinél pedig elképzelni sem lehetett jobb csalétket. 1933-ban készült apszis-kompozíciója ugyanis modernebbre sikeredett talán még a „római akció" szervezőinek és lebonyolítóinak szándékánál is. És mindenképpen sokkolóbban hatott, mint némely belterjes formaproblémával küszködő, az avantgarde parazsait hűséggel őrző baloldali művész szerény táblaképe. Ne feledjük, a policikai katolicizmus hivatalos orgánuma ezt a Krisztust briganti arccal vádolta, ezeket a színeket tarkának, áhitatkeltésre alkalmatlannak minősítette. A „haladók" pedig Buda Sainte Chapelle-jeként, a kubisztikus formalátás győzelmeként ünnepelték az óriási, 7x14 méteres Szent Szív ablakot, az egyetlen művet, mely a tervezett nyolcból a templom megnyitásának idejére elkészült. Mi már semmit sem ünneplünk, legfeljebb rekonstruáljuk a látványt. A Budapestre hulló első háborús bomba úgy törte be 1942 őszén az ablakokat, hogy a hat kompozícióból csak görbe vasak, alaktalan cserepek maradtak és persze a tervek — ma az Országos Műemléki Felügyelőségen. Azóta három újraképzelt, újrakésztitett ablak próbál eligazítani: mi volt, mivé lett, mivé lehetet volna és mivé nem lett egy modern alkalmazott mű, két egymáshoz simuló kultúrpolitikai éra határán, Klebelsberg után és Hóman előtt. Különös dolog a kvalitás. Ha a Sztehló-féle műnek csak annyi értéke lenne, hogy új stílust honosított meg, ha csak a nálunk túlságosan sokáig virágzó posztszecessziós üvegablaknak vetett volna véget, hogy helyébe másféle kínálattal, a francia katedrálisokból megtanult gótizáló, de a jelenre is kacsintó aktualizáló ábrázolásmóddal álljon elő: ez könnyen regisztrálható műtörténeti, söt a változó idők változó ízlését jelző kultúrtörténeti tény. A stíluspontosításból azonban kimaradt — az esztétikai erények felmérése híján ki is kellett maradjon —, hogy ez a modern gotizálás vagy gótizáló modernség vajon a Körösfői-Kriesch—Nagy Sándor féle szellemes, szemnek kellemes, kontúrfestékkel és Tiffany-üveggel ékesített majdnemgrand-art-ja helyébe nyomakszik-e, vagy megelégszik a Palka és Johann Hugó féle, háttérben maradó kismesterek épülethez idomuló dekorativitásával. Sztehló a Városmajor előtt; korábbi kísérleteiben — még a híres győr-g/árvárosi sorozatban is — inkább az utóbbiakhoz tartozott. A túlságosan sötétre, ódonra, görcsösre sikeredett oldalablakok.inkább értel-A szentély és a torony (Siklós Péter felvételei) A varosmajori templom bejárati homlokzata