Budapest, 1977. (15. évfolyam)

1. szám január - Gábor István: A Vigadó újjáépítése és megnyitása

M iután a Redoute-ot Hentzi osztrák tábornok ágyúi 1849-ben lerombolták, 1853 márciusában Hild Józsefet megbízta Pest város tanácsa az új épület tervezésével. Három évvel később részvénytársaság alakult a helyreállításra, majd 1858-ban Hild terveinek felülvizsgálatára és átdolgozására Feszi Frigyest kérték föl. Ekkor azonban közbeszólt az olasz háború, amelynek kitörése miatt egy évig halasztódott a munka. Kárpótlásul Hild és Feszi ezerezer forint tiszteletdíjat kapott. Az olasz hadjárat befejezése után, i860 tavaszán az országos építészeti igazgatóság némi módosítással elfogadta a terveket, és határozat született, hogy meg kell kezdeni az újjáépítést. A költségeket 412 378 forintban állapították meg; ez az összeg azonban a fölavatáskor meghaladta a 800 ezer forintot. Az építkezést élénk figyelemmel kísérte a korabeli sajtó. A Vasárnapi Újság rendszeresen tudósította olvasóit, hol tartanak a munkálatok. 1862. január 8-i számában a lap arról írt, hogy „a nagyszerű építmény alapfalai az első emeletig már készen is állnak, s gyanítják az egésznek kifejlendő szépségeit." A romok „1861 tavaszán kezdenek eltünedezni, azóta száz meg száz emberi kéz foglalkozott azon épület falainak előteremtésében, mely hosszú időkre ismét dísze lesz a magyar fővárosnak, s tanyájául fog szolgálni az örömnek, szórakozásnak és művészeti, jótékonysági czéloknak." Az alakuló, formálódó palota tervezőjéről így tájékoztatott az újság: „Feszi Frigyes pesti építész . . . Európa legnevezetesebb városaiban szerzé tapasztalatait és tanulmányait, s úgy tudjuk, búvárlatainak egyik fő tárgya volt oly építészeti stylt keresni ki, mely a magyar szellemmel és ízléssel, amennyire lehet, megegyező és rokon legyen.'''' Hogy a Vasárnapi Újság riporterének előlegezett bizalma a Vigadó stílusára vonatkozóan helyesnek bizonyult-e, arról a későbbiekben még szó esik; ám feltűnő, hogy néhány év múlva, röviddel a megnyitás előtt, a korábbi dicséretet maliciózus megjegyzések váltották föl. Az 1865. január 8-i számban szkepsziséről adott számot a Vasárnapi Újság: „Az Angol királynő és a Wurmház között emelkedik föl félelmes magasságban a Redoute, s vele — a kiadás, mely százezrekkel haladja túl az eredeti költségvetést.'" A lap most már úgy véli, hogy az épület monumentalitása „környezetének Részlet a szerzőnek megjelenő könyvéből Zeneműkiadónál kárán lesz azzá, mert a jobbról s balról sorakozó házak, melyeken azelőtt szeretettel pihent szemünk: megtörpülnek ez óriás mellett, s szinte neheztelőleg pillantunk föl hozzá . . ." Nem így látta a Koszorú, Arany János hetilapja: „Nem a könnyűség jellemzi, hanem a colossalis mérvek és gazdag ékítmények. Stilje ellen lehetnek kifogások; de az épület már sajátos voltánál, a dunasor építészetének egyhangú modorát megszakasztó formáinál fogva, egyszersmind egyik nevezetessége és dísze Pest legérdekesebb részének." Az építkezéssel párhuzamo/A san belülről is formálódott a Vigadó. Than Mór például, aki Lötz Károllyal együtt összesen 27 freskót készített az épület számára, 1864. augusztus 15-én már befejezte a nagyterem mennyezetén a Dunát, a Tiszát, a Drávát és a Szávát ábrázoló négy allegorikus olajfestményének elkészítését. Egyik legnagyobbszabású müvét, az Attila lakomáját viszont, amelyhez hosszas vita, majd egy pályázat megnyerése után kezdhetett hozzá az úgynevezett Csemegetárban — a vita mindenekelőtt a téma körül alakult ki, és ez az ötlet győzedelmeskedett —, csak 1867-ben fejezte be. Lötz Károly a díszlépcső fölé a mennyezetre 12 falfestményt alkotott, a XVI. századi magyar széphistória, Árgirus királyfi és a Tündér Ilona története — Vörösmarty Csongor és Tündéjének előképe — alapján. A 12 jelenetet Lötz aranyháttérre festette, és csak 1866-ban készült el vele. Ehhez a ciklushoz társult az utolsó kép alatt Than Mór képe, amely Árgirus királyfinak Tündérországba való megérkezését és fogadását ábrázolta. Ugyancsak Than Mór festett a díszlépcsőház oldalfalaira hat allegorikus nőalakot, akik a zenét, a táncot, a költészetet, a szavalást, a humort és a szerelmet jelképezték, Lötz freskóihoz hasonlóan aranyalapú háttéren. Említésre méltó még a Csemegetár keleti falán Wagner Sándor falképe, amely Mátyást és Holubárt ábrázolta, és 1865-ben már készen állt. Ugyanide készített Lötz Károly is négy kör alakú képet, amelyek az evést, ivást, a táncot és a szerelmet jelképezték. Lötz munkássága ezzel nem merült ki, mert az 1872-ben Linzbauer István által tervezett új épületszárnyba 1873-ban 28 kerek medaillon-olajképet festett. Noha Czagány István és mások véleménye szerint a Vigadó festészeti kiképzése jelentősebb volt, mint a szobrászati — a vitát ma Klösz György felvétele (1890) Gábor István A Vigadó újjáépítése Egykorú rajz az épületről 32