Budapest, 1977. (15. évfolyam)

5. szám május - Fekete Gyula: Egy galileista életmű

Óriási pártja volt a klerikális ifjúságnak is. Nemcsak éles viták zajlottak, hanem verekedések is, a szó szoros értelmében. Kiváltó oka volt elsősorban az úgynevezett kereszt-mozgalom. A klerikális diákság követelte, hogy az egyetem előadótermeiben tegyék ki a keresztet. Akkor nevezték el az egyetemet Pázmány Péterről — erre építettek a kereszt hívei. A galileista ifjúság ez ellen természetesen a legnagyobb mértékben hadakozott: az egyetemeket közpénzen tartják fenn, az egyetem a tudománynak van szentelve, nem a keresztnek. Az egyetem befejezése után több neves pesti tervező-építész mellett dolgoztam, majd bevonultam katonának Bécsbe, s igyekeztem megismerkedni Bécs architektúrájával. Leszerelésem után Pesten a legsúlyosabb építési krach volt, nem tudtam elhelyezkedni. Szegedi rokonaim segítségével egy ottani nagyvállalkozó cégnél mint építész elhelyezkedtem, s — ugyancsak a rokonság révén — kerültem a Szegedi Napló szerkesztőségébe. A Szegedi Napló szerkesztője akkor Móra Ferenc volt, munkatársa Szigeti Vilmos, büszkesége Tömörkény István. Én ott először mint színházi kritikus, művészeti kritikus, később mint vezércikkíró működtem. Nagyon szoros, jó barátságba kerültem az említettekkel, majd Juhász Gyulával is. Szegeden az írók megalakították a Dugonits Társaságot. Elnöke Szalay Károly, a város főkapitánya volt, akit úgy is hívtak, hogy: literátus főkapitány. Valóban nagyon szerette az irodalmat, és főleg nagyon szerette az írókat. Emlékszem egy kedves eseményre. A pesti Nemzeti Színházban előadták Tömörkény István Barlanglakók című drámáját. Elég nagy sikerrel — hát ezt meg kell ünnepelni. A Dugonits Társaság Tömörkényünnepet rendezett, a legelőkelőbb szegedi kávéházban. Felköszöntötték Tömörkényt: milyen nagy dolog, hogy Szegeonek ilyen nagy fia van, milyen nagy dolog, hogy valaki drámát ír és azt a drámát a Nemzeti Színház bemutatja, s hogy ez a dráma nagy sikert arat, és milyen nagy dolog ahogy itt ül körünkben, köszönthetjük .. . satöbbi. Tömörkény meglehetősen hallgatag ember volt. Megköszönte szépen az ünneplést, s barátainak azt mondta: most pedig elmegyünk Ónozó Poldinéhoz. Ónozó Poldiné egy alagsori kis kocsmahelyiséget bérelt, kitűnő bort árult és jó konyhát tartott fönn. Nagyon jól éreztük itt magunkat. A szomszéd asztalnál a szegedi színtársulat tagjai mulatoztak . . . Itt van ez a kis közlöny formájú lap, a szegedi éveim egyik kedves emléke ... Móra hozta magával, az esküvőmre, Pestre. Ő szerkesztette és a munkatársak írták, leginkább Szigeti. És Zágon Pista, a későbbi neves drámaíró, a Hippolit, a lakáj szerzője. Az egész lap erről a családi eseményről szól, a hirdetések is. Ez közvetlenül az őszirózsás forradalom előtt történt. Németországba utaztunk nászútra; Münchenben ért bennünket a forradalom, természetesen siettünk haza. Magyarország örömmámorban úszott, tódultak haza a katonák a vonatokon, kocsin, gyalog. Nem maradtam ki a forradalmakból, de nem is kerültem bele a fősodrásba. Valahogy én nem tudtam aggodalmak nélkül lelkesedni, persze lelkesedés nélkül aggódni sem. Aztán már tudtam. Lelkesedés nélkül aggódni. Rossz közbiztonság, általános nyugtalanság, gazdasági pangás, rossz közellátás — ami rosszat csak el lehet mondani a fehérterror korszakáról, az mind megvolt benne. Lassan-lassan kezdett éledezni a szellemi világ. Feléledt a Huszadik század utódjaként a Századunk, sok tanulmányomat közöltem ott. Dolgoztam a Nyugatnak is, eleinte esztétikai elemzéseket írtam, nagy írók, nagy festők munkáit összevetve, továbbá modern filmekről, a filmelméletről. Majd Adam Smith-ről tanulmányt... és sok mindenfélét. Gyanús sokoldalúságomnak egyik kiáltó példája, hogy még a relativitás elméletéről is írtam, azt hiszem, magyar nyelven én először. Akkor adta közre Éinstein a speciális és az általános relativitás elméletéről írott munkáját, amit nem szakmabelieknek, hanem filozófusoknak írt. Megragadta a figyelmemet a munka, megvettem, átolvastam, és láttam, hogy itt nagyon nagy dologról van szó. Beleástam magamat, és igyekeztem a lényegét tolmácsolni ismertetésemben. így, visszaemlékezve, szinte kicsit restellem a mindenbe való belekóstolást, amivel az életemen átíveltem. Kint voltam például Párizsban, és hazajövet a modern francia festészetről írtam egy nagy tanulmányt. Aztán újra izgatni kezdtek bizonyos irodalmi párhuzamok, azokról írtam esztétikai elemzéseket. A fölszabadulás után működésemet Budapest helyreállításánál kezdtem. Mistéth, az akkori építésügyi miniszter behívott a minisztériumba ... Én irányítottam a Nemzeti Színház, a Szépművészeti Múzeum és még egy csomó középület helyreállítását. Utána Veres Péter lett az építésügyi miniszter; vele én már régebben jóban voltam, eljött néha a Századunk asztaltársaságába, onnan ismertük egymást. Később Darvas József került a minisztérum élére, vele is jól megfértem. Zsolt Béla halála után a Radikális Párt behívott országgyűlési képviselőnek. A Parlamentben a régi magyar műemlékek, főleg a vidéki kastélyok elpusztítását, kirablását, elrontását kifogásoltam. Vezető tervfőmérnök lettem később; nagy állami beruházásokat — Salgótarjánban, Tatabányán, az akkori Sztálinvárosban — vezettem. Majd a BUVÁTI városrendező irodáját bízták rám; akkoriban készült Budapest városrendezési terve — ma is érvényben van. Ezzel egyidőben tagja voltam a hetedik kerületi tanács végrehajtó bizottságának; építési és lakáskérdésekkel foglalkoztam itt is. Szemműtét előtt álltam; hetvenkét éves koromban kénytelen voltam nyugdíjba menni. Azóta egyfolytában öregszem. De nagyon szeretem a fiatalokat, nagyon szeretek köztük lenni, beszélgetni velük, problémáikat, gondolkodásmódjukat megismerni — szeretek néha közbevetni valamit, amit esetleg ők is elfogadhatnak. Sokan járnak hozzánk, az unokáimhoz— nincs unalom a házban. Egész életemen át, már diákkorom óta sok minden iránt érdeklődtem, nem tudtam magamat specializálni. Ha valamiben úgy el is merültem, mint az építészetben vagy a közgazdaságtanban, sose tudtam csak szakember lenni; mindig határkérdések, közelebbi vagy távolabbi problémák érdekeltek, izgattak. Ma mint öregember, talán furcsának és komikusnak találom ezt a sokfelé való érdeklődést, de meg kell mondanom, hihetetlenül sok örömöm telt benne. Ifjúkorom óta mindig azt tartottam igazi gyarapító, nyereséges foglalkozásnak, ha az ember valamit megtanult, valamit megértett. Nem egy elhatárolt területen, hanem mindenütt, ahol valami megragadta a figyelmét; ahol valami problémára bukkant, kezdett vele törődni, gondolkodni rajta, és eljutott valamilyen eredményre. Ezeket az eredményeket tartom időálló értékeknek az életemben. Sohase voltam szakbarbár. Én egész életemben nagyon szerettem közvetlen szakomat, az építészetet, és igyekeztem azt teljes tudásom szerint művelni, de sohasem tudtam magamat kizárólag erre korlátozni; a világ problémái mindig érdekeltek, akár erkölcsiek voltak, akár politikaiak, esztétikaiak, tudományosak. Ha szembe kerültem ilyen problémákkal, igyekeztem, amennyire tudtam, a magam számára a dolgokat érthetővé elrendezni, és úgy megírni, hogy érthető legyen mások számára is . . . Mindig úgy éreztem, ha van valami mondanivalóm, azt nekem kell elmondanom, s el is mondtam. És ... ha végignézek a sokmindenféle kiadott és ki nem adott írásaimon, úgy érzem: ha nem is valami túl termékeny, de mozgalmas, érdekes életet éltem. * Mostanában divatos szólam az, hogy a polihisztorok kora végleg lejárt, a szakembereké, a szaktudósoké a jelen és a jövő. Sós Aladár hosszú, gazdag életének a tanulsága más megközelítést kínál az életpálya, a hivatás megfogalmazására. A tudásnak, az ismeretszerzésnek, az igazságkeresésnek ez a csillapíthatatlan izgalma talán a leggazdagabb emberi energiaforrás. És — örömforrás; Ebből a forrásból továbbra sem — messze a belátható jövőben sem — csak szakemberek, szaktudósok meríthetnek. Hanem az olyanok is — vagy az olyanok még bővebben? még mélyebbre? —, mint Sós Aladár, aki éppen a bonyolult világ bonyolult öszszefüggéseit fáradhatatlanul kutatva vált szűkebb szakmájának, az építészetnek is kiváló munkásává, alkotójává. A veterán galileista haláláig dolgozott. Szűkszavú gyászjelentés tett pontot a kiteljesedett életmű végére az újságok hírrovatában: „Sós Aladár, gyémántdiplomás műépítész, 88 éves korában, rövid szenvedés után . .." M