Budapest, 1977. (15. évfolyam)

5. szám május - Mojzer Miklós: A Régi Magyar Gyűjtemény sorsa

Mojzer Miklós A Régi Magyar Gyűjtemény sorsa Magyarországon több mint négyszáz múzeum, közgyűjtemény és állandó művészeti kiállítás látható. Modern művészeink között akad olyan is, akinek már két saját múzeuma van. Rengeteg tehát az egyéni mauzóleum, de alig látszik a közös Pantheon. Hogyan lehet, hogy ekkora múzeumi igyekezet mellett éppen a régi magyar (magyarországi) művészetnek nincs állandó kiállítása az országban? Úgy tudjuk, hogy a Magyar Nemzeti Galéria jelenlegi barokk kiállítása sem végleges. Eszerint nincs olyan múzeum, amely 800 év hazai képzőművészeti örökségét bemutathatná? — Kihagytad azonban az esztergomi Keresztény Múzeumot. A középkori hazai művészet legjavából, ott mindig látható volt egy elég nagy együttes. Különben én is a közös Pantheon híve vagyok. — Eszerint az egyház többet tett a régi hazai művészet bemutatásáért, mint a magyar állam? — Köztudott, hogy a Keresztény Múzeum ma azért a legmodernebb, példaszerűen restaurált anyagú magyar múzeum, mert újjáalakításának költségét kétharmadában az állam fedezte. Az állam komoly anyagi segítsége nélkül pedig ma működni sem tudna. Esetében tehát — az egyház hozzájárulásával — éppen az állam tett többet a régi művészet bemutatásáért. Nem felejthető el az sem, hogy évenként a jelentős műemlék-templomok tucatjait tárják fel és hozzák rendbe, a kastélyok, polgárházak, régi köztéri szobrok, várak és freskók során kívül, tervszerűen, állami pénzen és nemzetközileg elismert, méltányolt módon. — A magyar' műemlékvédelem tehát megelőzte a régi művészet megbecsülésében a magyar muzeológiát? Azaz más utat követne az egyik és a másik? — Inkább azt mondanám, hogy egy úton járnak, de igen nagy fáziseltolódással. A hazai románkori freskókat 1949—50-ben kezdték rendszeresen feltárni és konzerválni. Századunk legjobb épületeit pedig csak most nyilvánítják műemlékké. A hazai művészetet illetően a műemlékvédelem a legrégebbi korok emlékeinek megóvásán kezdve haladt az újabbak felé. A magyar muzeológia fordítva: a modern, mai kiállításokat pártolta inkább, és többnyire a legújabbak felől kezdte közelíteni a régit. A Feszty-körkép restaurálása például megelőzi a kisszebéni főoltárét. A művészettörténészek többsége nálunk csak századunk művészetére irányítja figyelmét. A művészeti múzeumok munkájában a régi művészetet sokan az újnak időben korábbi járulékaként képzelték el. Ez a járulék az elmúlt években azonban egyre fontosabbá vált. Ma már nemcsak járulék. — Ebből következett az a különös helyzet, hogy Pozsony, Prága, Krakkó és Varsó, Bécs vagy Leningrád — hogy csak a szomszédos államokat említsük — országuk művészeti múltjának múzeumi bemutatásában olyannyira erősen megelőzték Budapestet? — Igen. De nem akarom a régit és az újabbat ennyire szembeállítani. Nem egyik, vagy másik, hanem mindkettő kívánatos. Mindenesetre az említett szomszédos országok múzeumi és tudományos politikája a régire a miénknél hasonlíthatatlanul nagyobb súlyt helyezett. A nemrég megnyílt prágai Nemzeti Galéria, a pozsonyi Mirbach palota, a krakkói Wawel, a varsói Nemzeti Múzeum régi lengyelországi kiállítása, az Orosz Múzeum nagyszerű példája, a bécsi Belvedere (az osztrák Nemzeti Képtár) régi kiállításai és katalógusaik ezt eléggé tanúsítják. Ismeretes, hogy ezeket a legújabb típusú nemzeti gyűjteményeket, mindössze pár évtizedes múltú fiatal múzeumokat, sokak összehangolt és következetes munkája teremtette meg. — Várható ez nálunk azok után, hogy 27 évre visszatekintve (1947—1973) a régi hazai művészet emlékeinek gyűjtésére fordított összeg évi múzeumi átlaga 3930, azaz háromezer-kilencszázharminc Ft és 51 fillér volt, és a Régi Magyar Gyűjteményben 1952-től kezdetben három, később kettő, végül csak egyetlen művészettörténész dolgozott? — Az ő munkájuk viszont föltétlenül követendő példának tekintendő. Amit legjobb tudásuk szerint tudtak, megtették. Ebben a mostoha sorsú anyagban ők csináltak rendet, példás tudományos feldolgozást, valóban odaadó állag-megóvást. Roppant kár, hogy az akkori- fiatalokból senki sem került be még akkor ebbe a gyűjteménybe, hogy vele- és belenevelődjék. Ma visszatekintve, ez elképesztő szakadás. Éppen ezen a múzeumi osztályon a személyi folytonosság hiányzik; éppen azon a területen, ahol bármiféle más nemzet rokontudománya a derékhadát tudja: a saját múltú kutatásban. Ez persze nem a gyűjteményben dolgozókon múlt. A másik ellenvetésre válaszolni könnyebb. Amikor 1973-ban a Magyar Nemzeti Galéria átvette a Régi Magyar Gyűjteményt a Szépművészeti Múzeumtól, már a következő évben az előbbi összegnek több mint negyvenszeresét fordította annak gyarapítására — ráadásul igen előnyösen. És azóta is folytatja ezt a gyarapítást. — Jobb lett volna hát, ha a Galéria előbb örökli a Régi Magyar Gyűjteményt a Szépművészeti Múzeumtól, ahol ez az osztály nem számíthatott a legfontosabbak közé? — Én is azok közé tartozom, akik úgy vélik, hogy a Szépművészeti Múzeum mindig hivatása magaslatán állt. ,,A régi magyar" persze nem tartozott hosszútávú terveibe. Nem vállalta vele kapcsolatban azt a többletet, amelyre különben sehonnan sem kapott biztatást vagy támogatást. A sajnálatos az, hogy ,,a régi magyar" egyetlen múzeum magánügye maradt. A hazai múzeumpolitika erre vonatkozó tanácstalanságában látok mulasztást. A korábbi átöröklés lehetősége pedig merőben akadémikus kérdés. A középkori tárgyak nagyrésze roncs (bár szinte valamennyiük helyreállítható). Ezeket értelmetlen és káros lett volna a régi Galéria épületébe, a Kúriába szállítani, raktározásra. 1973 előtt pedig nem lehetett őket a Budavári Palotában sem elhelyezni. A Szépművészeti Múzeumban tehát — nagy munkával — állagmegóvás és folyamatos, de lassú ütemű restaurálásuk folyt. Nagyobb kiállításra ott a rendelkezésre álló helyből sohase futotta, a Múzeum maga is állandó helyhiánnyal küzdött. S végül mindenki szeme előtt lebegett a nagy ígéret: majd a Palotában minden a helyére kerül! A régi művészet időszaki, részleges kiállítását pedig éppen a Galéria szorgalmazta a leginkább. Régi épületében, a Kúriában két ilyen kiállítást is rendezett, még az átvétel előtt. — A gyűjtemény sorsában akkor — a gyarapításon kívül — a restaurálás munkája a döntő mozzanat? — Igen. Szomszédaink mai előnyét az is elősegítette, hogy hasonló műtárgy-anyaguk több-23