Budapest, 1977. (15. évfolyam)

5. szám május - Budapest vázlatos térképe

Csigó László felvételei akárhogy is nézem, eltart vagy negy­ven percig. Ha lefoglalja valaki a lif­tet, akkor az idejövőknek gyalog kell felmenniök. És a házmesternek is kell valamiből élni. Szóval a liftpénz . . . Ha kifizetik? Az egészen más, úgy rendben van a dolog. Mennyire általánosítható ez ? Elég­gé. Enyhébb és keményebb változa­taira sok a példa. Van, akinek a költözködés kény­szer, időleges kényelmetlenség, s van, akinek szakma, kenyérkereset. Az utóbbiak vannak kevesebben. Sőt egyre kevesebben. Mert ki jelentke­zik ma szállítómunkásnak ? Már a kis­iskolásokat is azzal ijesztgetik: „Ha nem tanulsz fiam, elmehetsz tróge­rolni!" A trógerolás""És a tróger kö­zött pedig sokak szemében igen kicsi a távolság. Valóban így lenne ? Scheibner Károly 1949 óta dolgo­zik a „szakmában". (Az idézőjelre még visszatérünk.) A Gagarin bri­gád vezetője. Ennek az együttesnek a tagjai — Kövér Gyula, Lovász Csa­ba, Drixler József, Markovics Dezső, Palákovics Ferenc és Rakitánczki Fri­gyes — névjegyet nyomtattak, amit a munka végén az ügyfél kezébe ad­nak, mintegy garanciaként. Nyílt kár­tyákkal játszanak; ha valami baj adó­dik, ők vállalják a felelősséget. A bri­gád összetétele állandóan változik, mert aki itt megállja a helyét, maga is brigádvezető lesz — másutt. Ez jó is, meg rossz is. — Belejön valaki a munkába, s máris meg kell válnunk tőle — mond­ja a brigádvezető. — Az új emberrel meg sok a gond. Mert nem elég, ha valaki acélizmú. Én azt mondom: el­ső az udvariasság. Nézze, nem akarok nagy szavakat használni, de ez bizal­mi állás. És az ügyesség. A mai lép­csőházak szűkek, a bútorok meg rend­szerint nagyok. Van baj bőven. Kövér Gyula nem bírja megállni szó nélkül: — Aki azt mondja, hogy a cipelés­hez nem kell ész, az hazudik. Jó, jó nem szükséges hozza doktorátus, de a puszta erővel nem sokra megy az em­ber. Volt itt már igen erős legény, aki két hét múlva megszökött. Akárhogy is nézzük, ez szakma. Illetve még­sem. Ma még nem ismerik el annak, noha éppúgy vannak mesterségbeli fogásai, mint bármely más foglalko­zasnak. Ez a méltánytalanság nem csupán anyagilag érint bennünket, ha­nem sérti önérzetünket is. Bár a ra­kodómunkás megjelölés az utóbbi években szállítómunkássá szelídült, mégsem írhatjuk a megfelelő rubri­kába azt, hogy szakmunkás. Ugyan­akkor nálunk is megrendezik a „Szak­ma ifjú mestere" vetélkedőt . . . Drixler Jóska például tavaly első dí­jat nyert. — Hogyan fogadjak az ügyfelek a szállítómunkásokat ? — Sokféleképpen. Az először köl­töíködők kissé szertartasszerűen, pe­dánsan összecsomagolva, akik gya­korlottabbak, már könnyedebben, „majd ők összepakolják a dolgokat"­alapon. S akadnak olyanok is, akiket mi ébresztünk. Ma már az emberek többsége megbízik bennünk, jófor­mán a kocsihoz sem jönnek le. Pedig tíz évvel ezelőtt volt olyan család, amelyik minden lépcsőfordulóban egy-egy rokont állított megfigyelő­nek. A gondok akkor kezdődnek, ami­kor a liftet szeretnénk igénybe venni. Az új lakótelepeken még jóformán meg sem állunk, amikor az éber föld­szinti lakók valamelyike már pánik­szerűen rohan a gondnokhoz, hogy lezárassa a felvonót, mondván, az nem ilyen célokra való. Aztán a búto­rok, főleg a nagyobbak . . . Szeren­csére van közöttünk asztalos s, ha az ügyfél beleegyezik, szétszedjük. — Reklamáció? Embere válogatja. Saját hibánkat természetesen elis­merjük. De akadnak olyanok, akik rajtunk szeretnének keresni. Néme­lyek sötét lakásból költöznek világos­ba, s csak most veszik észre bútorai­kon a régebbi keletű repedéseket, karcolásokat. Sőt előfordult, hogy perzsaszőnyeget követelt rajtunk az, akinek a padlóját csupán rongysző­nyegek borították. — Tavaly történt emlékezik a brigádvezető , hogy egy nehéz re­kamiét kellett felcipelnünk a negye­dikre. Szétszedtük, mert egy darab­ban nem fért be a kapun. Amint csa­varozzuk, látom ám, hogy a lécek kö­zül kiesik három kisebb csomag. Har­mincezer forint. Odaadnám a férjnek, de ő csak szabadkozik, neki nem volt soha ennyije, biztosan viccelek vele ... Kiderült, sejtelmük sem volt a dolog­ról, pedig elég régen vették, mégpe­dig használtan. Eléggé feledékeny ember lehetett a régi tulajdonos . . . A férj még mindig nem tért magához, amikor a feleség már nyugodtan el­tette a pénzt. Kövér Gyulával is történt hasonló: — Egyedülálló, többgyermekes édesanyát költöztettünk. Szétszedtünk egy hármasszekrényt, amikor a felső polc mögül leesett néhány ötszázas. A szegény asszony azt sem tudta, sír­jon-e vagy nevessen. Teljesen meg­feledkezett róla. Egyébként mindig találunk valamit: jeggyűrűt, ékszert, tört aranyat, poloskát . . . — Mert bizony az utóbbi is elő­fordul — jegyzi meg Palákovics Fe­renc. — Olyankor aztán fertőtlení­tünk. Különben fogadtak már ben­nünket fejszével és égő benzines do­bozokkal is. Önkényes lakásfoglaló­kat kellett kiköltöztetnünk. Valódi ostromállapot volt. A végén még a la­kás is kigyulladt. — Az is megtörtént, hogy férj-fe­leség hullarészegen „várt" bennün­ket — mondja Drixler József. — A férfi nagyjából kezelhető volt, őt és a bútorokat vittük. Feleségét már a mentők gondozták. Van a szállítómunkások között olyan, akinek az apja, sőt a nagyapja is bútorszállító volt. Változatos fog­lalkozás. Keresni is lehet vele. A több­ség ötvenegynéhány éves korában abbahagyja. Persze attól is függ. ki hogyan él. Az alkohol a legrosszabb segítség. Vannak, akik csak későn jönnek rá. Amikor a brigád útrakelt, Petrenka Zoltán üzemegységvezető csöndesen csak annyit jegyzett meg: utánpótlás híján ezt a szakmát is vagy nagyon meg kell fizetni, vagy néhány év múl­va akadozni fog ez a fontos szolgál­tatás. Forgalmas utca. A szállítók dol­goznak, telik a kocsi. A járókelők és a házbeliek bámészkodnak, megcsodál­nak egy-két darabot, összesúgnak. A költözködő asszonyon látszik: szé­gyelli magát, határozottan zavarban van. A munkasok, mintha gondolatai­ban olvasnanak, szaporázzák léptei­ket. Az asszonynak csak az jár a fejé­ben, végezzünk már minél hama­rabb, legyünk túl rajta. Valahogy így vagyunk vele mind­annyian. Szényi Gábor

Next

/
Oldalképek
Tartalom