Budapest, 1977. (15. évfolyam)

4. szám április - Litván György: Szabó Ervin lakásai

párt szelleme és taktikája ellen, hanem a harcot kis tábora, a diákok egy csoportja által vette fel, nyilván attól a meggyőződéstől áthatva, hogy az igazi marxi eszmék mívelése végül kikerülhetetlenül diszkreditálni fogja az akkori pártvezetőséget, és helyre fogja állítani a párt igazi forradalmi jellegét. Ezt a munkát Szabó Ervin nagy szívóssággal végezte s nem minden titkolózás nélkül. A késő esti órákban a budai dombtetőn, az öreg ház előtt, ahol édesanyjával lakott, s ahonnan nagyszerű kilátás nyílt a fényesen kivilágított Pestre, az ember gyakran láthatott (én rövid ideig egy szomszédos villában laktam) a ,providenciális gondolkodó' vitaestélyeiről haza szállingózó lelkes tanítványokat, akik tovább taglalták az igazi jövő eszméit. Szabó Ervin szerepe és szigorú lelki tisztasága . . . látszólag nyugodt és szenvedélytelen írásai, pontos és rendszerető adminisztrációja az igazgatása alatt álló Fővárosi Könyvtárban, szerény és udvarias modora olyan nagy presztízst szereztek nevének, amilyennel senki sem bírt a magyar marxista fronton." Jászi persze túloz egyberi-másban, tény azonban, hogy Szabó Ervin ideológiája és taktikája nem bizonyult hatékonynak a pártvezetőség elleni küzdelemben. Az ellenzék 1905-ben döntő vereséget szenvedett. Talán nem véletlen egybeesés, hogy ezzel egyidőben egészsége is lehanyatlott. 1905 nyarától kezdve, kisebb megszakításokkal, csaknem két éven át gyakorlatilag munkaképtelen volt szem-tuberkulózisa következtében, amely nemcsak látását bénította, hanem egész idegrendszerét felborította. Már a Hunfalvy utcai kert csöndje sem nyugtatta meg. Gyötrő szem- és fejfájásaitól zaklatott külföldi utazásokban, szüntelen környezetváltozással próbált szabadulni. De a szép Hunfalvy utcai lakás feladásának gondolata betegségétől függetlenül is felmerült. 1905 májusában, Sorrentóból írja édesanyjának: „ . . . Most pedig térjünk rá a lakáskérdésre! Nem mondhatom, hogy az alábbiakat érett megfontolás után írom. Reméltem, hogy távollétemmel elkerülhetem a kérdést; olyan probléma ez, melyet a legkevésbbé sem találok érdekesnek és örvendetesnek. S nekem még nehezebb rá válaszolnom, mint Nektek. Azt kívánod, Mamácska, hogy Rád való tekintet nélkül döntsek. Igen, ha ez olyan könnyen menne. Hiszen Te, drága Mama, része vagy énemnek, legbensőbb érzelmi életemnek, s ettől éppoly kevéssé tudok eltekinteni, mint énem többi részétől. Valóban az a véleményem, hogy számomra a legmegfelelőbb az egyedüllét, mert magányos természetű vagyok, s mert munkámhoz is az a legalkalmasabb. Másrészt azonban hogy szabadulhatnék attól az érzéstől, hogy Te állandóan szenvedsz az elválás miatt? Hiszen nagyon jól tudom, mennyire szeretsz, drága Mama. Ez az elválás előnyeinek jó részét semmivé tenné." Sorra vette a testvéreivel való együttlakás lehetőségeit és hátrányait, végül pedig arra az eredményre jutott, hogy maradjanak ott a kiköltözési határidőig — talán éppen ez volt a kényszerítő ok a költözésre —,,,annál is inkább, mert másik, megfelelő lakás még nincs kilátásban. Az új lakásnál szintén kellene kert, kilátás stb." Ilyet azonban egyelőre nem sikerült szerezni. Felgyógyulása után, 1907-ben, a városligeti zöldövezetben levő Munkácsy Mihály utcába költözött. Munkácsy Mihály utca 16. Csendesebb, fáradtabb időszak következett Szabó Ervin életében. Sokrétű tevékenységét csaknem minden irányban tovább folytatta ugyan, de érezhetően kevesebí; hittel és lendülettel, mint 1905 előtt. Eletében mind nagyobb szerepet kapott a Fővárosi Könyvtár, amelyet már 1904 óta vezetett, de ekkor kezdte modern, nyilvános közművelődési intézménnyé s egyúttal társadalomtudományi szakgyűjteménnyé fejleszteni. Új lakásában a forgalom is kisebb lehetett, mint az előzőkben volt. A baráti kör magva persze továbbra is együtt maradt, de a nagy szellemi és érzelmi viharzás korszaka, a dolgok természetes rendje szerint, múlófélben volt. A pártbeli tanítványok és hívek közül csak azok tartottak ki mellette, akik követni tudták szindikalista útkeresésében. Igaz, az elszakadok helyett új barátságok és kapcsolatok is szövődtek, például Bellér Ignác szindikalista munkással, Iskruljev Krszta forradalmi horvát-magyar szocialistával, vagy Christian Rakovszkij bolgárromán szocialista vezetővel, a későbbi szovjet népbiztossal és diplomatával. Ekkoriban vált személyesebbé a barátsága Kunfi Zsigmonddal is, aki 1907 szeptemberében — Temesvárról fellátogatóban — egy ideig a Munkácsy utcai lakásban lakott. Ezután írta a következő levelet Szabó Ervinnek: „Kedves Ervin . . . Félve írom ezt a pár sort. Lakásodat igen nagy rendetlenségben hagytam. Nem egészen az én bűnöm. Pesten létem utoisó hetében mindenfelé kerestem valakit, aki kissé rendbehozta volna, de úgy látszik, ehhez is ügyefogyott voltam, hogy találjak. Elutazásom előtt megvesztegettem a földszinti cselédek egyikét, aki meg is Ígérte, hogy kitakarít, nem tudom, megtette-e. Ha nem, kérlek, ne nagyon vessél meg érte. Lakásodon sok szép órát töltöttem. Köszönöm, hogy ezt lehetővé tetted. Ha nem is tudtam dolgozni, de egy csomó súlyos belső konfliktust harcoltam végig és jutottam el a megoldás küszöbére, amelynek folytonos bizonytalansága már 2 év óta munkaképtelenné tett. Remélem, hogy most már hamarosan rendbejövök. Egyelőre a legfontosabb: a pártvezetőséggel megállapodásra jutottam. Mint a Népszava munkatársa és a Szocializmus szerkesztője, Bpestre megyek. Legkésőbb 1908. január 1-én. A dolog még egyelőre nem nyilvános. Ha esetleg még van vagy lehet szó a könyvtárnokságról, kérlek, írjál pár sort róla. Nagyon érdekelne véleményed elhatározásomról is . . ." Szépen indult barátságukat nem a rendetlenül hagyott lakás ingatta meg, nem is az, hogy Kunfi pontosan azt a posztot foglalta el a pártban, amely Szabó Ervint illette volna meg (s amelyet „csupán" megalkuvásra képtelen természete zárt el előle), hanem, ami a döntésből egyenesen következett: Kunfi fokozatos behódolása a pártvezetőségnek. A saját alkatával nem számoló döntéssel talán éppen itt, a Munkácsy utcai lakásban lépett arra az útra, amely 22 évvel később öngyilkosságban végződött. A szkeptikus, hallatlan önfegyelemmel rendelkező, életét egészen ritka tudatossággal irányító Szabó Ervin talán sok lehetőséget elszalasztott, de valószínűleg sohasem kellett megbánnia, amit tett. Szellemi függetlenségének és jövőbeni cselekvési szabadságának megőrzése érdekében lemondott a cselekvés közvetlen lehetőségéről, s a mozgalomtól elszakadva a magányos gondolkodó útjára tért. Ménesi út 19. A Munkácsy utcában alig két évet lakott. 1909-ben — nem tudni, miért, de bizonyára családi okokból — az igényeivel éppen ellentétes környékre, a József utca 2-be költözött édesanyjával. Itt sem volt sokáig maradása. Gyenge tüdejének is szüksége volt a budai levegőre. 1910 nyarán régi barátjához, az akkor már Londonban élő „anarchista grófhoz", Batthyány Ervinhez fordult, kérve, ajánlja be őt anyjánál, annak Kelenhegyi úti házába, mely a Ménesi út és Mányoki utca által határolt hatalmas kertben állt (ma a Tanácsakadémia épül a helyén). Másfél-két évig voltak Batthyány Ferencné bérlői. Végre 1912-ben, a közvetlen közelben megtalálták a végleges — Szabó Ervin számára csakugyan végleges — megoldást. Ő a Ménesi út 19-be költözött, édesanyja pedig a Ménesi út 8-ba (ma 12.), Madzsar Józsefékkal közös lakásba, két külön kis szobával. így naponta többször is találkozhattak, Szabó Ervin ott is étkezett, ugyanakkor megvolt a teljes függetlensége és nyugalma is. A Ménesi út 19. sz. ház tetőtérbe épített legénylakást — körkilátással, tetőterasszal — mintha csak az ő számára tervezték volna. Hat éven át élt és dolgozott itt, immár ismét kiegyensúlyozottan, helyzetével, környezetével tőle telhetően elégedetten, az utolsó hónapokat kivéve egészségileg is tűrhető állapotban. Felhagyott a közvetlen politikai és mozgalmi tevékenységgel; írásaiban többnyire csak könyvtári, kulturális és szociológiai témákkal foglalkozott. Mégis tudományos és erkölcsi tekintélye egyre nőtt, különösen a háború kitörése és halmozódó gyötrelmei nyomán. Mind többen voltak — a tőle korábban távol állók között is —, akik a történtekben, az ország (és egész Európa) szörnyű lesüllyedésében, felbomlásában, a szociáldemokrata pártok csődjében az ő régen hirdetett antimilitarizmusának, államellenességének, szabad szocializmusának, morális követelményeinek igazolódását látták. Háborúellenes megnyilatkozásai tovább növelték személyének és eszméinek vonzerejét, a felé irányuló tiszteletet. A Ménesi úti lakásban megszaporodtak a látogatók, és egészen új arcok is tűntek fel közöttük. Beszéljen az emlékezetes látogatásokról néhány szemtanú. Az első Schöpflin Aladár, aki „Egy Babits-vers története" című cikkében 1947-ben mondta el, miként ismertette össze harminc évvel korábban a Centrál Kávéházban a költőt meg a szociológust, akik között hamarosan meleg barátság fejlődött ki: „Szabó Ervin mindig is gyenge szervezetű ember volt, ebben az időben már sűrűbben betegeskedett Többfelől hallottuk róla, hogy tüdőbajban szenved. Nem tudott olyan gyakran közénk jönni a kávéházba, időnkint mi látogattuk meg őt. A Gellérthegy déli oldalán, a Ménesi úton volt a lakása, egy szép villa első emeletén. Szép, világos szoba volt, ablakai a világ mind a négy tája felé nyíltak." Egy alkalommal, nyilván 1917 májusában, a Galilei Körben tartott nevezetes előadása előtt. Szabó a szabadkereskedelemről mint a béke egyik fontos biztosítékáról beszélt Babitsnak, aki néhány nap múlva ennek hatására írta „Free Trade" című versét. Schöpflin szerint az orosz forradalom jelentőségét is Szabó Ervin világította meg számukra, s ő kérte fel Babitsot Kant „Az örök béke" című művének lefordítására. Egy másik — csoportos — látogatásra 1917 októberében került sor. Mint Duczynska Ilona beszámol róla, ekkor hozta össze Szabó Ervin az őtennivágyó, forradalmi diákcsoportjukat Bellér Ignáccal, a szindikalista munkáscsoportok képviselőjével: „Ezen az emlékezetes összejövetelen, október elején — az egyetlen volt, ami Szabó Ervin lakásán folyt le — Sugár Tivadar, Haász Árpád és én képviseltük a csoportot. .Meg akarják mutatni a fiatalok, hogy mit tudnak', mondta Szabó Ervin Bellérnek . . ." (A laktanyákba szórt, háborúellenes röplapok tömegével hamarosan meg is mutatták.) 1918 nyarán tört rá Szabó Ervinre utolsó, halálos betegsége. Augusztustól nem hagyta el többé a lakást, legfeljebb a teraszra ült vagy feküdt ki szép időben. Madzsarné Jászi Alice ápolta, s csak legközelebbi barátai, meg néhány számára kedves fiatal látogathatta. Dienes Lajos, a kitűnő biológus írja, aki 1918 őszén kislányával együtt járt a haldoklónál: „A nyitott teraszon feküdt. Vele volt Alice, a gyerek az egyik sarokban ült. Az egész látogatás úgy maradt emlékemben, mint az ismétlése Szókratész halálának." Jászi Oszkár pedig, a küszöbön álló forradalom egyik vezére, akinek napjai ekkor már lázas szervezéssel, futkosással, értekezéssel teltek, ki mással oszthatta volna meg kissé távolabbi gondjait, az elkésett átalakulás feletti aggodalmait? „Szabó Ervin halálos ágya mellett — írja Jászi a .Magyar Kálváriá'ban —, esti látogatásaim alkalmával, amikor a leáldozó nap utoljára aranyozta be a budai hegyeket s enyhe sugarai az élet reményét visszahívták a nagy beteg lázas szemébe: nem egyszer kisérlettük meg a magyar jövőt anticipálni. És nem sokban tévedtünk. Mindketten megegyeztünk abban, hogy a monarchia, de különösen Magyarország válsága sokkal súlyosabb, sokkal veszedelmesebb lesz, mint Németországé . . . S ő, az osztályharci elvek szinte fanatikus túlbecsülője, a parlamenti kompromisszumok gyűlölője . . . állandóan sürgette és szocialista elvbarátait abban az irányban befolyásolta, hogy szocialisták, radikálisok, károlyisták mielőbb egy közös szervezetbe tömörüljenek, melyből kormányzó szerv fog válni abban a pillanatban, amikor a már félholt militarista-oligarchikus államhatalom megkapja az utolsó kegyelemdöfést". Nem érhette meg azt a pillanatot. Éppen egy hónappal korábban, a szeptember 30-ra virradó éjjel halt meg a Ménesi úton, utolsó és legkedvesebb lakásában. 39