Budapest, 1977. (15. évfolyam)

4. szám április - Pro arte- Pro urbe díjasok

tok — ebből 15 éve a Fővárosi Gázművek — vezetőjeként dol­gozik. Vezérigazgatói tevékeny­ségének másfél évtizede alatt a Fővárosi Gázművek kétszer nyerte el a Minisztertanács és a SZOT Vörös Vándorzászlaját, hatszor lett Élüzem, négyszer Kiváló Vállalat. Munkája elis­meréséül ő maga is többször részesült magas kitüntetések­ben; az idei Pro Urbe arany­érem mellett egyebek között a Szocialista Munkáért Érdem­érem, a Népköztársasági Érdem­rend s a Munkaérdemrend tulaj­donosa. A VIII. kerületi párt VB, a vállalati pártbizottság s több szakmai bizottság tagja­ként is aktívan tevékenykedik. Magánéletéről a vezérigazgató mindössze ennyit mondott: „Ki­kapcsolódás? Tavasztól őszig a ráckevei Duna-ágban a horgá­szat. Télen meg: jó könyvek és zene... De előfordul, hogy nemcsak a fejemben — a tás­kámban is hazaviszek valami izgalmas, sürgős munkát. Az a lényeg, hogy minden feladatun­kat nagyon körültekintően, gon­dosan felkészülve oldjuk meg." Sz—a PRO ŰRRE A professzor az Orvostovább­képző Intézet Tüdőgyógyászati Tanszékének vezetője s egyben oktatási rektorhelyettese, az or­vostudományok doktora, az Or­szágos Korányi TBC és Pul­monológiai Intézet főorvosa. Csaknem négy évtizedes mun­kásságáért kapta a Főváros aranyérmét. — 1938-ban, amikor elvégez­tem az egyetemet, még ritka és szerencsés eset volt, ha a tüdőtuberkulózisból sikerült meggyógyítani valakit — mon­dotta. — A halált pedig nem lehet megszokni. Minden halál kétségbeejtő vereség az orvos számára. — Professzor úr mégis a tüdő­gyógyászatot választotta. — Nem én választottam, az választott engem. Orvosi tanul­mányaimmal egyszerre végez­tem el a Zeneakadémiát is, zongoraszakon. Hol itt, hol ott hiányoztam az órákról... Az­után itt álltam két oklevéllel, elhelyezkedni mindkét pályán nehéz volt, megragadtam az első kínálkozó lehetőséget: a budakeszi Erzsébet szanatórium­ban — a mai Korányiban — fel­kínált állást. Itt is ragadtam végleg. — Kivéve azt az évet, amit Koreában töltött. — Úgy van, de előbb óriási változás ment végbe bennünk és körülöttünk. A betegség gyógyíthatóvá vált! Ez a tény megváltoztatta az orvosok sze­repét, aktivizált bennünket, te­ret nyitott az igazi tettek előtt. És mindez egybeesett a felsza­badulással, a politikai átalaku­lással. Amikor a kórházban meg­alakult a Magyar Kommunista Párt első szervezete, én lettem a titkára. — Bizonyára épp elég gyakran tapasztalta, hogy ennek a beteg­ségnek melegágya a nyomor. — Budapesten születtem, s volt alkalmam látni, mint járul hozzá a nyomor a tébécé terje­déséhez. Mert a gyógyítás lehe­tőségét nemcsak az antibiotiku­mok hozták meg, hanem sok minden más is, az oltástól a szűrővizsgálatokig és a normális táplálkozásig. Egészségügyi vo­nalon pénz és szervezés kérdése volt a siker. Nem véletlen, hogy Európában a tbc mint halálos betegség megszűnt pusztítani, s mint gyógyítható betegség is erősen megritkult — nálunk a megbetegedések száma a ko­rábbinak tizedére esett —, ám az ún. fejlődő országokban ko­rántsem ilyen kedvező a hely­zet. — Koreában például? — Ott kényszerültem rá a szervezésre. Addig én csak kli­nikus érdeklődésű orvos vol­tam, a beteg érdekelt, nem az egészségügyi hálózat. De Koreá­ban csak gyógyszer volt elegen­dő, egyéb semmi. Rengeteg beteg, kevés ágy, igen szegény lakosság. Akkor láttam, a gyógy­szer egymagában nem elég. A betegek egy részét otthon kel­lett gondozni, és közben meg­akadályozni a fertőzés terjedé­sét. Amikor hazatértem, rá­jöttem, hogy ottani tapasztala­taimat itt is hasznosítani tudom. — A tébécé tehát már nem fenyegető rém. De helyette elő­térbe került a rák. Arra is csapást mér a jó szervezés? — Feltétlenül. Kivált a meg­előzés, a korai felismerés terén. Nagyon fontos a beteg bizalma is; ha például műtétre kell rábeszélni valakit, aki panasz­mentesnek érzi magát. Minden­esetre a nagy változások arra késztettek bennünket, hogy többszörösen átképezzük ma­gunkat. Ezért is vállalkoztam szívesen az orvosok tovább­képzésére. 1949-ben kezdtük ezt a munkát, és 1964-ben el­vállaltam a tüdőgyógyászati tan­szék vezetését. — Szakirodalmi munkássága során milyen témakörökkel fog­lalkozott? — Kandidátusi disszertációm­ban arra a kérdésre kerestem a választ, miként akadályozható meg a már felgyógyultak vissza­esése. Doktori disszertációm­ban pedig a leghatásosabb és a leggazdaságosabban felhasználha­tó gyógyszerekkel foglalkoztam. 1974 végén néhány szerzőtárs­sal közösen írt kézikönyvet jelentettünk meg, melyet szí­vesen használnak a kollégák. — Professzor úr az orvos­egészségügyi szakszervezet buda­pesti elnöke is. Miért küzd és milyen eredménnyel a szakszer­vezet? — Célunk, hogy a fővárossal meglevő jó kapcsolataink révén elérjük a demokratizmus erő­södését, vagyis hogy az orvosok minden fontos kérdésben hallat­hassák szavukat. Eredmény pél­dául, hogy az új létesítmények tervéről most már a szakszer­vezetnek is véleményt kell mon­dania. Azután, hogy a nyugdíjas nővérek nyugdíjuk megtartásá­val dolgozhatnak tovább. Nem sikerült azonban keresztülvinni javaslatunkat, mely szerint a kiskatonákból kellene takarító­brigádokat szervezni a kórházak tisztántartására. És nem sikerült elérni a fiatal orvosok fizetés­emelését sem, holott a paraszol­vencia elfogadása ellen addig nem lehet eredményesen küz­deni, míg az orvosok jövedelem szempontjából a pedagógusokkal együtt az értelmiség sereghajtói. Ez fontos kérdés, mert nem sza­bad, hogy orvos és beteg jó kapcsolatát bármi is zavarja. A beteg kiszolgáltatottnak érzi magát, fél és szenved, nem engedhetjük, hogy bizalma áru­cikké váljék. — Ilyen sokféle elfoglaltság közepett mi segít megőrizni mun­kaképességét, belső egyensúlyát? — A zene. Ha tehetem — sajnos ritkán -—, zongorázom. Bozóky Éva 17 DR. BÖSZÖRMÉNYI MIKLÓS

Next

/
Oldalképek
Tartalom