Budapest, 1977. (15. évfolyam)

1. szám január - Megay László: Pékek, pékségek — kenyérgyárak

eleget. Ha például az állami gondozottak számát a fővárosban élő összes fiatalkorú számához viszonyítjuk, kiderül, hogy az arány évek óta nem sokat változik: 1,7—1,5 százalék között mozog. Érdemes viszont kicsit alaposabban megvizsgálni az állami gondozásba vétel okait. 1974-ben készült egy felmérés, amely 1339 kiskorú gondozásba vételének körülményeit, indokait kutatta. A legtöbb gyermek (20,6 százalék) a szülők válása miatt került az állam védőszárnyai alá. Ezt követte az okok sorában a csavargás (15,9 százalék), az italozás (11,6 százalék) és végül a szociális helyzet (9,5 százalék). Ritkábban szerepel az okok között a szülők betegsége (mindössze 7,1 százalék), a hajléktalanság (6,9 százalék), a szülők szabadságvesztése (4,63 százalék), a szülői elhagyás (3,3 százalék). A szülők elhalálozása e felmérés szerint is elenyészően kevés: 1,7 százalék. Ha a gondozásba vétel okait vizsgáljuk, nem szabad elhallgatnunk, hogy a fővárosban területenként, kerületenként más és más feladatok hárulnak a gyámhatóságokra. Az általános tapasztalat szerint a sűrűn lakott, zsúfolt kerületekben körülbelül tízszer több veszélyeztetett gyermek él, mint például egy budai kerületben. Egyetlen példa: a XIII. kerületben 600-nál több az állami gondozott gyermek, míg a XII. kerületben 60. Megjegyezzük még: Budán a gyámhatóságok munkájának nagyrészét inkább a vagyonos kiskorúak jogvédelme alkotja. A XII. kerületben például 83 olyan kiskorú él, akiknek összesen 2,5 millió forint értékű takarékbetétjük van, és 385 kiskorúnakvan valamilyen ingatlan-tulajdona. Megint másféle gondokat okoznak a gyámhatóságoknak az épülő nagy lakótelepek. A beköltöző családokat sem a hatóságok, sem pedig szomszédaik nem ismerik. A kiskorúak veszélyeztetettsége emiatt sokáig rejtve marad. Az új lakótelepeken tehát különösen nagy figyelmet kell szentelni a gyermek- és ifjúságvédelemnek. Annál is inkább, mert a beköltöző családok közül sokan előzőleg a rossz lakásviszonyaikkal magyarázták azt, hogy kiskorú gyermekeiket nem tudták kellően ellátni. Itt azonban kiderül, hogy valóban a lakáskörülmények veszélyeztették-e a gyermeket—vagy egyéb okok is közrejátszottak... Most pillantsunk be az állami gondozásba vétel szükségességének társadalmi hátterébe. Elgondolkodtató például az a tény, hogy ötezernél több kiskorút nevel jelenleg az állam, örökbeadható gyermek azonban alig akad köztük. Napjainkban 450 házaspár vár — többségük esztendők óta — örökbefogadható gyermekre. A vérszerinti szülők ugyanis csak ritkán járulnak hozzá gyermekük örökbeadásához. Hogy milyen megfontolásból nem mondanak le gyermekükről? Egyetlen példa: tavaly a fővárosban 200 leányanya újszülött gyermekét vették állami gondozásba. Az anyák — néhány kivételtől eltekintve — nem mondtak le gyermekükről. A leányanyák többsége is tudatosan készül rá, hogy ha majd körülményei engedik, maga neveli tovább gyermekét. Az ő esetükben a fő akadály: albérletbe, munkásszállásra nem vihetik az újszülöttet. . , Feltehető, hogy ha majd az egyedülálló nők is könnyebben jutnak lakáshoz, csökken a kényszerből állami gondozásba adott gyermekek száma. Ugyanide kívánkozik az az adat is, hogy rendszeres nevelési segélyben azok részesülnek, akik egyedül nevelik gyermeküket. Csak utánuk következnek a nagycsaládosok. Milyen előnyökkel jár a nevelési segély? Mint már említettük, az új családjogi törvény lehetővé teszi, hogy a kiskorú elkerülje az állami gondozásba véteit, amennyiben a családi nevelés veszélyeztetettsége hátterében kizárólag anyagi okok állnak. Az ilyen gyermekek után pontosan olyan mértékű anyagi támogatás jár, mintha nevelőszülőknél helyeznék el őket. Az öt és félezer állami gondozott gyermeken kívül Budapesten másfélezren élvezik az állam gondoskodását, közülük 850-en rendszeres nevelési segély formájában. 1975 januárjában adták ki első ízben a nevelési segélyeket. Ez gyermekenként havonta 480—900 Ft-ig terjedő összeget jelenthet, természetbeni juttatásként pedig ruhát, cipőt, s a legszükségesebb öltözékeket. A segély odaítéléséről — az iskolák, óvodák, nevelési tanácsadók és a gyámhatóság javaslata alapján — a Fővárosi Gyermek- és Ifjúságvédő Intézet dönt. A döntést alapos környezettanulmány előzi meg, hogy valóban a megfelelő helyre kerüljön az állam pénze. Idáig a javasoltaknak mindössze 15 százalékát utasították el, mert a környezettanulmány során kiderült: a szülők alkoholisták, így a pénzt minden bizonnyal nem a gyermekre, hanem itaira költenék. A jövőben valószínűleg tovább emelkedik a rendszeres nevelési segélyben részesülő családok, illetőleg gyermekek száma. A másféléves tapasztalat ugyanis arra enged következtetni, hogy sok család vagy nem ismeri ezt az új lehetőséget, vagy ha ismeri is, valamilyen furcsán értelmezett szeméremből nem él ezzel a támogatással. (Sokszor hasonló a helyzet az állami gondozásba vétellel is: a szülők nem egyszer makacsul tiltakoznak az ellen, hogy gyermekük intézetbe kerüljön! Pedig vannak olyan esetek, amikor csak a környezetből való kiemelés mentheti meg a fiatalkorút bűncselekmények elkövetésétől, a prostitúciótól, vagy a csavargástól . . .) Az állami gondozás és az állami gondoskodás elsődleges célja az, hogy a veszélyeztetett gyermekeket segítsék a társadalombavaló beilleszkedésben; hogy ők is épp olyan esélyekkel induljanak az életnek, mint a normális, egészséges családban felnövekvő fiatalok. Nézzük ezek után a fővárosi gyermekvédelem konkrét eredményeit. Az állami gondozott általános iskolások 92 százaléka továbbtanul, illetőleg szakmát szerez. Ez az arány felülmúlja az országos átlagot! Az eredmények elsősorban annak köszönhetők, hogy az utóbbi tíz évben kialakult a nevelőotthonok differenciált hálózata, a kiskorúak helyzetének, személyiségállapotának és neveltségi szintjének megfelelően. A tartósan állami gondozásban levő gyermekek külön elhelyezést nyernek életkoruk szerint is: működnek ugyanis óvodás, általános iskolás és ifjúsági otthonok. Ezenkívül lehetőség nyílik a gyermekek gyógypedagógiai elhelyezésére. Intézeti helyek állnak rendelkezésre az értelmi és érzékszervi fogyatékos kiskorúak számára is. A neuraszténiás és az antiszociális állami gondozottak külön intézetben élnek. A módosított családjogi törvény a konkrét intézkedéseken túlmenően új szemléletet is hozott a gyermekvédelembe. A törvény ugyanis kimondja, hogy nem az állami gondozásba vételre, hanem a megelőző munkára kell a hangsúlyt helyezni. A kerületi gyámhatóságoknak is csak utoljára, amikor már minden védő-óvó intézkedést megtettek, s azok után sincs más megoldás — csak akkor lehet az állami gondozásba vételhez folyamodniok. A megelőző tevékenység azonban még mindig sok kívánnivalót hagy maga után. A pedagógusok egy része ugyanis a „problémás", nehezen kezelhető gyermekektől igyekszik inkább megszabadulni. Sokhelyütt a gyermekvédelmet kizárólag szociálpolitikai kérdésként kezelik. A középfokú tanintézetekben pedig alacsony színvonalon áll a gyermekvédelem. Igaz, a középiskolákban kevés a veszélyeztetett fiatalkorú — viszont a szakmunkásképző intézetekben annál több. Ezekben az intézetekben ennek ellenére csak két éve kezdték meg a gyermekvédelmi felelősök hálózatának kiépítését. Különösen oda kell figyelni a fővárosba bejáró szakmunkástanulókra. A környékről több ezer fiatal utazik naponta a fővárosba, s egyáltalán nem közömbös, hogy az iskolában, vagy a munkahelyükön hogyan foglalkoznak velük. Ugyanis ők élvezik a legtöbb „szabadságot", felügyelet nélkül töltik idejük jó részét. Az úgyenevezett megelőző gyermekvédelemben az eddigi legjelentősebb lépés a nevelési tanácsadók létrehozása volt. A kerületi tanácsadók feladata, hogy a gyermekvédelem területén működő szakemberek, orvosok, pedagógusok, pszichológusok tevékenységét összehangolják. A néhány esztendős tanácsadó hálózat — bár még küszködik a kezdeti nehézségekkel — máris jelentős segítséget nyújt a veszélyeztetettség okainak felderítésében. Végül szólni kell a gyermekvédelem személyi feltételeiről. Sok a betöltetlen állás, nagy a fluktuáció. A Fővárosi Tanács vizsgálatai szerint a fluktuáció okai között az eiső helyen szerepel a gyermekvédelemmel foglalkozó dolgozók túlterheltsége. És bizonyára a munka jellege is közrejátszik a nagyarányú szakember-hiányban. Erről az egyik kerület gyámhatósági vezetője így beszélt: „Ezen a munkaterületen csak az marad meg, aki egy kicsit megszállottja ennek az ügynek. Nálunk olyan ritka a ,sikerélmény', mint a fehér holló. És ha van is siker, legfeljebb csak évek múltán bizonyítható. Az egyik esetben az hoz .sikert', ha a gyermeket állami gondozásba vettük — a másikban pedig az, ha nem szakítottuk el a családjától. Nálunk nincs — nem is lehet—kialakult munkamódszer, nincs séma, ami szerint dolgozhatunk. És a gyámügyes mindig az élet árnyékos oldalát látja. Hogy ezt el lehessen viselni, ahhoz elhivatottságra van szükség." 15