Budapest, 1977. (15. évfolyam)

3. szám március - Zolnay László: A múlt századi divat történetéből

Fekete György személynök arcképe (XVIII. sz. közepe) Zolnay László A múlt századi divat történetéből Reggeliző főúri család (XVIII. sz. vége) Régi, bölcs mondás az, hogy ruha teszi az embert. Tán az az egy hibája van, hogy az ellenkezője is éppen ilyen régi és bölcs mondás: nem a ruha teszi az embert. Az öltözködés, a ruházkodás már kezdetétől fogva több volt, mint pőre praktikum. Ruháját az ember éppen úgy díszíti, mint ahogyan díszíti házát, szerszámát, fegyverét. Ezáltal aztán mindennek, amit az ember alkot, valamilyen sajátos jellege van. Ez a stílus, a divat. A divat érzékenyebb a szeizmográfnál is. így nézve: a viselettörténet — politikai történet. Másfél évszázad magyarországi öltözködésének képeit nézegetem. Festményeket, fotográfiákat. Micsoda káprázatos parádé! Persze jobbára csak a nagypolgári, nemesi és főnemesi viseleteket ábrázolták akkoriban. Hol akadt Hunniában olyan festő, majd fényíró (vagyis fotós), aki ecset-, vagy lencsevégre méltatta volna egy parasztnak, vagy városi proletárnak a gönceit? (Nicolaus von Lenau, a német költő — aki 1802-ben született — majd hamarébb fedezte fel a magyar népiséget, mint a mieink. S az 1853 óta Szolnokon pingálgató osztrák Pettenkoffen népélet-ábrázolásainknak úttörője volt. Mert mi csak nagy-lassan fedeztük fel önmagunkat.) A korona hazahozatala — és a vitézkötés Nézvén e régi képeket, közben megfakult írásokban is lapozgatok. 1790. január 18-án Bécs városában írta alá József császár, a „kalapos király" híres Rescriptumait. Ennek köszönhetjük, hogy Bécsből visszakaptuk az 1785-ben oda vitetett magyar koronát. A magyaroknak nagy sérelmét vélte ezzel orvosolni József császár. A hír lázba hozta Magyarországot. „A magyarok tomboltak az örömtő!" — írják, amikor a koronát ünnepélyesen Budára hozták. Éppen országgyűlés idejére esnek ezek a lángolások. Tápot kap a nemzeti nyelv, a literatúra, a nemzeti színjátszás ügye. És a nemzeti viseleté! Új divat támad. Kazinczy Ferenc erről így ír: „A 'nadrágotskák, hatzukák, libernyákok egyszerre tűntek el. Gombkötőink nem győzték verni az aranyzsinórt, sujtást, kreppinrojtokat. Az asszonyi nem vetekedik a'mienkkel a' nemzetiségi külső jelenségek viselésében 's a' párisi lipántok helyett Aszszonyságaink fekete tsikkes konytyokat vevénekföl, leányaink pártákat 's derekaikat vállakba szorították és kötényt kötöttek. A' gazdagok posztóból varrták zöld mentéiket, fehér mellényeiket és veres szoknyáikat 's fekete bárson tsákótskákat nyomtak fejükbe. Tsak az a hijja volt, hogy kardot is kössenek . . ." Sújtások és más gombkötő-remekek Ez a nemzeties — vagy annak vélt — divat aranybányája lett a magyar gombkötők tisztes céheinek. S tudós, művészi mestermunka a gombkötőké! A nadrág zsinórdíszének, vitézkötésének éle a csizma orrával kell, hogy egyvonalba essék. A karon levő sujtás „orra" a függőlegesen tartott kézfej középső ujjával kellett, hogy „össze nézzen". A gombkötők szakszótára egész légióját sorolja fel a különböző vitézkötéseknek, sujtásoknak. Fontos, kedvelt motívum volt a „dupla nyolcas", a „tulipánkötés", a „karikás dupla szív", a „rostélykötés", a hangzásra is vonzó „boszorkánykötés", a „kápolnadísz", a „galambkosár", a „szarufa". Ilyeneket applikáltak a híres Miklós-huszárok törzstisztjeinek mentéire, dolmányaira. A mente, a dolmány elejére arany paszomán készült alapnak; erre került rá az aranyos zsinórzat. Ilyen dolmányt viselt István nádor, Széchenyi István és — uralma kezdetén, 1848 és 67 között, a koronázatlan I. Ferenc József is. A zsinórzatnak azonban nemcsak a mintakönyve, de az anyaga is igen gazdag volt. Mert eleinte a zsinórzatot sodrott selyemből készítették. Ám ezt hamar tönkretette a kefe szőre, a selyemzsinór megkopott, fakult. A vitézkötéseknek e megkésett fénykorában a teveszőrből készült zsinórzat jött divatba. Ez annál szebb, fényesebb lett, minél többet tisztogatták kefével. A régi pesti gombkötők négyféle zsinórral dolgoztak: lapossal, háromélűvel, négyélűvel és gömbölyűvel. A lapos zsinórok közül a legkeskenyebbet nevezték sujtásnak. Utána a „bogárhátú", majd a szélesebb szalag következett. A háromélű zsinórt borításnak nevezték. A négyszögletes zsinórokkal főként egyenruhákat díszítettek. A gömbölyű zsinór csakis gombkötéshez kellett. Ezt a fajtát „nyergen verték". Utoljára 48-ban virradt fel a magyar gombkötőknek: temérdek sujtás, zsinórzat, paszomán